Olvasom, hogy száz kilométeres emléktúra és nagy nemzeti gyaloglás következik a hét folyamán Vidrától Cebebányáig. Nem először és valószínűleg nem is utoljára, éppen hatodik alkalommal. Amióta kinyílt a világ, egyre-másra szerveznek gyalogtúrákat országok, sőt kontinensek között, bár azokat mostanság valamiért menekülhullámoknak hívják és nincs nemzeti jellegük, csak politikai és muszlim. Ennek a miénknek – már csak annyiban a miénk, hogy ebben az országban szervezik, mely a közös Európai Ház lakója – a jellege politika- és valószínűsíthetően magyarmentes. Megyeközi. Fehér és Hunyad megye között fog a résztvevők tömege elzsolozsmázni.

A két helységet egyetlen nevezetes személyiség köti össze: a nagy mócvezér árnyéka, az Avram Iancué. Ideírom a születési évét és az elföldelését, ugyanis a két dátum jelzi a pályaszakasz történelmi idő- és életrajzbeli határait: 1824-1872. A hős, akinek nevével élnek és az utóbbi száz éveben bőven visszaélnek, nem Cebebányán avagy Veresbányán adta vissza nemes lelkét és már eléggé zavarodott elméjét a teremtőjének, hanem a közeli Körösbányán. (Számos jelentős 19. századi román személyiség – vette észre a minap egy ismert elmegyógyász professzor – végezte sárgaházban, például Mihail Eminescu vagy Alexandru Ioan Cuza, amiről illik hallgatni.)

Mit kerülgessük a szót, egy lelkes és lobogó poéta, olyan mint ama Pruton túli fáklya, néhai Grigore Vieru, hatodik alkalmommal szervezi meg a közeli napokban az Avram Iancu-emlékmenetet. Nem is lenne ezzel semmi különösebb baj, ha jellegénél fogva nem lenne harcias, elfogult, avultan nacionalista, szuperortodox Jancu árváinak.

Laurian Stănchescu a hivatalos román hírügynökség tudósítójának kijelentette többek között: „A. I. nem csupán a pillanat hőse, ő a nemzeti történelem és kultúra szimbóluma. Ha A. I. nem itt született volna és nem lett volna helybéli, Erdély nem lenne a miénk, és ma Erdélyben idegenek történelme folydogálna román mederben. A. I. megállította a történelmet, önazonosságot ajándékozott a népnek, pontosan azt, amire egy nemzetnek szüksége van.”

Nyugodtan legyínthetnénk és mondhatnánk, ez csupán egy felfűtött – alkohol- és  irodalmias kábítószerektől nem mentes – versfaragó nagyotmondása. De nem egyszerűen az, még ha saját értékén mérlegeljük is a nyilatkozatát. Valószínűleg sokakat indít útnak. Nem annyit mint szeretne, ugyanis a Szigethegység vidékén (Munţii Apuseni – Nyugati Kárpátok a román nemzeti geográfia fogalmai szerint) is meglódult a történelem, leromlottak a gyárak, csak az aranybányák mérgezik a közhangulatot és vizeinket, vizeiteket – szóval a lehetséges résztvevők, az emlékbakancsot elvben és elméletileg felöltők száma megcsappant – ők most odakinn Southamptonban vagy Feldafingban, Sorrentoban és Montecassinoban emlékmosogatnak, emléktakarítanak, emlékesztergályoznak, emlékinjekcióznak vagy emlékkoldulnak a nagy móc vezér szent memórájára gondolva egész héten. Sőt egész évben, és hálát rebegnek, hogy a nemzeti történelem visszatérhetett a saját medrébe 1848-ben és ott folyik sok (fölöslegesen kiontott ilyen és olyan) vérrel és régi polgárháborúval egyetemben, csak a honi munkahelyek száma kevesbedett meg. Azt ugyanis még A. I. sem tudott teremteni, polgárháború helyett.

Az efféle alkalmak kiválóan alkalmasak a közös Erdély-tudat eltemetésére, agyöblítésre, a gyűlölet keltésére, ámbátor a hatodik alkalommal megrendezett gyaloggyűlölködés és ökölrázó emlékezés résztvevői inkább a magyarutálat tovább éltetésben érdekeltek. Hiszen A. I. neve egy lett a nemzeti hőshiány és önsajnálat pótszerével, az ellenségeskedés szellemével, ilyen-olyan gárdák viselik a nevét (elődjük Vas- volt, és nem rozsdázott el az utóbbi évtizedek tanusága szerint), szobrok hirdetik magasról letekintve a mártíromságát. Ezt most a parlament alsóháza is megszavazhatja, ugyanis törvénytervezet formájában a képviselőház asztalán fekszik. Remélhetőleg akad néhány tíz bátor képviselő – talán nem is csupán magyarok (?) –, aki szembemegy ezzel a fékeveszett kurzussal még így parlamenti választások előtt is.

Az emléktúrán, a szervező elmondása szerint, nem csupán a helyiek, hanem a diaszpróra, a diadalívek, a diafilmesek képviselői, a dialektikus materialista polgármesterek és a metakultúra szaktekintélyei is vándorbotot vesznek a kezükbe, és felöltik az elnyűhetetlen vasbocskort. Minden templomnál meg fognak állni, ahol A. I. lelki üdvéért fognak könyörögni, megátkozzák a nemzet árulóit, elégetik Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és Jókai Mór képét, valamint Lucian Boia könyveit.

Ha meg nem, hát jövőre, a már megszavazott törvény árnyékában.