Kisebb zavar támadt a rendszerben. A Fővárosi Törvényszék első fokon tizenhárom év letöltendőre ítélte Budaházy Györgyöt bűnszervezetben, társtettesként elkövetett terrorcselekmény, felbujtóként testi sértés és kényszerítés bűntettében. A Magyarok Nyilai néven elhíresült szervezet tagjai 2006-7-ben az akkor működő szoclib kormány vezetői és miniszterei ellen terveztek robbantásos merényleteket, meg részt vettek a tévészékház ostromában, a belváros szétverésében és egyéb nyalánkságok. A tárgyalóteremben megjelentek a szimpatizánsok s az ítélethirdetés, majd az ügyész bejelentése után, miszerint súlyosbításért fellebbez, kisebb demonstráció alakult, hazaárulóztak a bekiabálók, elénekelték a magyar és a székely himnuszt, majd a bírónő kiüríttette a termet.

Lassan tíz éve zajlottak az események, most jutott bírósági szakaszba az ügy, s az emberi emlékezet aktív közreműködésével alakul a múlt. Voltak zavargások, tüntetések, a fideszes békés demonstrálók összekever(ed)ése a csőcselékkel, s voltak rendőri túlkapások is. A pártszimpátiákat háttérbe szorítva, történelmi távlatban szemlélve a kérdést biztosan kivívjuk mindkét oldal haragját. Mert szembeszálltak akkor egymással a posztkommunista gyurcsányisták meg az orbánista hazafiak. És az ítéletet kommentáló (párt)nyilatkozatok mintha pontosan ezt a törésvonalat rajzolnák újra.

Plusz székelyhimnusz.

A hazai szélsőjobb alakulatai megmaradtak a periférián. Valahol a primitív nevetségesség meg a focipályák közönségét eluraló erőszak határvidékén bolyonganak. Molyette egyenruhákban pózolnak sosemvolt dicsőségünk emlékére, meg nemzetközi és hazai mérkőzések hasonló kaliberű kopaszaival csapnak össze, időnként nagymagyarországos pólóban feszítenek, vagy hatvannégy vármegye képviseletében hülyítik a kisebbségbe szorult honfitársainkat, esetenként betyárseregként vonulva át a városon: erőt demonstrálnak. Itt vannak, mint a nagyvasakat imádó motorosok meg a horgászok meg a csilipaprikatermesztők, egy csoport ember, akik egymás társaságában jól érzik magukat, s kívülről tekintve néha érthetetlen szokásaik, rítusaik vannak.

Másrészt tagadhatatlan a szerepük a nagypolitikában. Talán ez is magyarázza a felhördüléseket a bírói ítéletek után. Kis nép vagyunk, csak egy csőcselékünk van, ezt kell kezelnünk. Időnként jól jön valamelyik pártnak, hogy betiltja vagy hagyja, bíróság elé állítja vagy mozgatja ezeket a bábukat a nagy sakktáblán. Kitünteti ugyanezt a magatartást a sajtóban, vagy beáll székelyhimnuszt énekelni.

Ők magukat forradalmárnak, a magyarság hiteles képviselőinek tekintik, sőt harcolni és vértanúvá válni is hajlandók szent közös ügyünkért. És úgy érzik legmagyarabb magyarként, hogy egy magyar bíróság egy magyar érzelmű kormányzás időszakában hazaárulást követ el, amikor a hatályos jogszabályok alapján ítélkezik fölöttük. Az a magyar, aki átéléssel énekli a székelyhimnuszt.

Mindemellett ezek a nagyon magyar elkötelezettek azzal védekeznek, hogy „ilyen terroristákat kívánnak minden országnak”, mert tevékenységük nyomán senkinek a haja szála nem görbült, néhány négyzetméter gyep égett ki, egy-két pártiroda ajtaja-fala égett meg (Csintalan Sándort megverték, de az nem terrorcselekmény). Terrornak – lásd az utóbbi évek európai eseményeit és a migránshullámot kísérő kormányzati kommunikációt – egészen mást nevezünk.

Valahogy nehezen fér össze a magyarságot megmentő radikális hazafiság a cselekedeteket relativizáló védekező kisszerűséggel.

A székely szimbólumok használata még Romániában sem terrorcselekmény, bár igény lenne rá.

Fotó: origo.hu