Krebsz János: A magyar szabadság

Magyar tradícióinknak megfelelően 2012. a szabadságharc éve volt. Megküzdöttünk azért, ami ennek a kis lángoktól ölelt népnek ősi jussa, csapataink harcban álltak, és a roppant túlerő ellenében nem maradtunk alul, sőt az erkölcsi győzelem a miénk.

Az ellenségről nem sok mindent tudhatni, amolyan twilight-os: hol látható, hol láthatatlan, alakját, küllemét és lényegét is folyamatosan tudja változtatni. Ha valamilyen definícióval körülhatárolnánk megragadhatóan, azonnal megváltozik, és kacagva kisurran a józan fogalmak varázstalan ketrecéből.

Néhány jellemzője azért megragadható. Mindenek előtt kommunista, ha jelent ez a fogalom még valamit. Kell jelentenie, mert utódpártoznak rendesen. Másodsorban a nemzetközi pénztőke nemkeresztény, globális szörnyetege.

Eladósított itt mindenkit. Harmadsorban azok látják csak a rémet, akik erősen hisznek a létezésében, és nem akarnak gyarmati sorba süllyesztett országban élni a komprádor burzsoázia behódoló asszisztenciája mellett. Hanem inkább szabadságban, hazai kizsákmányolók és oligarchák ölelő karjaiban.

Volt még az esztendőben korrupció, szociális demagógia, áremelés, békemenet, meg zsidózás szélsőjobbról. Ja, és a kétharmad, mindkét országban. Egyikben csak magyarokból, a másikban magyarok nélkül. Egyikben friss reményekkel, a másikban kifogyott patronokkal. Egyelőre összehasonlíthatatlanul. Jaj nekünk, ha megjelennek a rokon vonások.

Nézzük az eseményeket. Az erős nemek éve volt. Nem fordultunk az IMF-hez, és nem váltottuk le Băsescut, a rommagyarok többsége nem ment el szavazni, az RMDSZ mégsem hullott ki a parlamentből. Pedig mindegyikről bizonyítható volt előzetesen a szükségszerűség. Ellenben sikerült kulturálisan és mentálisan egyesíteni a magyarságot, s bizonyítani erkölcsi fensőbb-rendűségünket, amennyiben ellenségeinket meg is semmisíthettük volna, ehelyett csak kiosztottunk néhány kokit és sallert, leginkább pedagógiai célzattal. És keressük a keleti szövetségeseket, a romlott nyugatiakkal egyre nehezebb megértetni a sok nagyszerűséget, ami nálunk zajlik.

A romániai magyarság most először hosszú idő után nyomtatott országos napilap nélkül maradt. Elhúzódó agónia előzte meg az elmúlást, és rendes feltámadás követte az internet csatornáin. Ebből következően bizonyára kicserélődött a nagyja olvasóközönség, és megszűnt az a vizuális pártpolitikai lehetőség, hogy Markó Béla optimistán tekintsen ránk a címlapról.

Most már az is látszik, hogy Bélát Hunor váltotta a vezetői poszton: még egyenlő mértékben szerepelnek a híradásokban, de az utolsó választást már az ifjú ember vezényelte, és leverte briliáns taktikával plusz a már többszörösen bevált stratégiával a magyar ellenfeleket. Mint Hannibál annak idején: még egy ilyen győzelem, és nem marad serege. A románokkal ugyan megállapodott egy titkos paktumban, de aztán a többségiek nem tartották az adott szavukat, és maradt az Udemerének a konstruktív ellenzékiség. Ebből a felállásból sem lesz autonómia, s mit fog szólni mindehhez a fészbúk-nemzedék, ha már lenyomta az utolsó pecsétet? Mintha ezek a fiatalok nem lennének fogékonyak a magyar szabadság ősiségben fogant összetartó értékei iránt...

Romantikus műveltségünknek és vizuális fantáziánknak köszönhetően nőalaknak képzeljük a magyar szabadságot, amint kezében trikolórral, kirobbanó kerekded keblekkel fölhág az ellenállás barikádjára, és sarkával miközben a belső ármány fején tapod, amelynek eltorzult vonásai (Kurcsány és Libajnai) a kommunista és milliárdos utálat színeiben ássák alá az együttműködés hajóját.

És mindez folytatódik az előttünk álló évben. 

Kimaradt?