Mindenekelőtt nézzük meg a BBC rövid videoösszefoglalóját a franciaországi Európa-bajnokságról, és máris enyhül a szigorunk. Láthatunk néhány felvillanó mozzanatot – ilyen lehet, amikor az ember előtt halálakor lepereg az élete? Persze akár összefoglalókban, akár valós időben látjuk őket, a legemlékezetesebb mozzanatoknak is az a sorsuk, hogy idővel derengő emlékké válnak.

Az, ami a valós időben a sors tragédiájának tetszik, a kedélyek csillapodtán gyakran inkább a sors iróniájának bizonyul. Portugália pont úgy nyerte meg 2016-ban a döntőt (a házigazda franciák ellen), ahogy 2004-ben Görögország nyerte meg (a házigazda portugálok ellen), beleértve az eredményt is. Ami más: az a 2004-es portugál csapat jobb volt, mint a mai, és az a görög csapat gyengébb volt, mint a mostani portugál...

Nyilvánvaló, hogy ebben a háromszögben a fő áldozat – úgy értem, a sorsé – Franciaország. Amelyből hiányzott Karim Benzema és Raphael Varane: Cristiano Ronaldo és Gareth Bale csapattársai a Real Madridban, a rekorder csapatban, amely idén tizenegyedszer hódította el a legfontosabb európai kupát.

A tiszteletreméltó franciák, akik az irdatlan nehézségek ellenére – és először huszonnégy résztvevővel – jó kis tornát szerveztek, talán túl korán gondolták úgy, hogy el tudják viselni az esélyesség terhét és minden róluk fog szólni a döntő után.

A sors másképp építette fel és tette ezáltal emlékezetessé ezt a versenyt. Gyanút fogtam már akkor, amikor kezdte előkészíteni: Ronaldo kiválása, szívet szaggató zokogása, a portugál szakaszos védelem stabilizálódása, a portugál edző taktikai húzásai és cseréi (amelyekkel teljesen lekörözte a francia szövetségi kapitányt), de az is, ahogyan Santos hosszas gyakorlással megtanította Ronaldo nélkül is játszani a csapatát, végül a fekete tank beállítása, aki a hosszabbítás második félidejében eldöntötte a döntőt. Néhány perccel azelőtt, a rendes játékidő legvégén egy másodperc alatt az egész eldőlhetett volna a franciák javára, ha az a labda nem kapufára, hanem öt centivel beljebb megy. Sors-másodpercek, sors-centiméterek. A véletlen végtelen figurái teszik kiszámíthatatlanná, egyben határozzák meg az életünket.

Így hát most nem a franciákról szól minden, hanem a portugálokról. Elsősorban Cristiano Ronaldóról. A játékosról, aki végül negyedmagával helyet kapott a bajnokság csapatában (portugállal kezdődik és portugállal végződik...), a lánglelkű csapatkapitányról, aki élete legnagyobb eredményének és legnagyobb boldogságának nevezte ezt a diadalt.

De még nevezte valaminek: „Ez a kupa az összes portugálé, minden bevándorlóé, mindazoké, akik hittek bennünk. (...) Ezzel még tartoztam a hazámnak.” Franciaországban – talán kissé túlzó becslések szerint – egymillió portugál él és dolgozik, Lisszabon után Párizs „a legnagyobb portugál város”, mintegy hatszázezer fővel. Ők ott bevándorlók. De bevándorlók utóda Éderzito António Macedo Lopes is, focista nevén Éder, akinek a családja Guinea-Bissau volt gyarmatról vándorolt be Portugáliába. Nem a sors iróniája, hogy Antoine Griezmann portugál bevándorló anyai nagyapja szintén Lopes volt? Tehát egy Lopes döntötte el az európai kupa sorsát, csak nem a francia Lopes-ivadék, akitől várták, hanem a guineai, aki előtte az Eb-n tizenhárom percet játszott.

Cristiano Ronaldo kétségtelenül a világ egyik legtehetségesebb játékosa. Nem lehet szeretni, és nem lehet nem szeretni őt – ezek az érzések gyakran ugyanazon a tornán vagy akár meccsen váltakozhatnak az emberben. Nekem az Eb-ről biztosan két találata marad meg legtovább az emlékezetemben: sarkazásos egyenlítő gólja a magyarok ellen, valamint fejesgólja Gareth Bale Wales-e ellen. És akkor már valljam be azt is, hogy szerintem Pepe mellett az idei Eb legnagyszerűbb játékosa éppen Bale volt.

A leggyorsabb, legjobban fejelő, legjobban cselező, legjobban rúgó, legkidolgozottab testű csúcs-Ronaldo erényei persze a korral fakulnak, de ő azokat már átlényegítette gólokká, bajnokságokká, kupákká, rekordokká. Közben beérett a saját magától és társaitól mindig maximális odaadást és teljesítményt elváró igényes csapatkapitánnyá. Mindenképpen: az önsanyargató atlétából, a zseniális szólistából zseniális csapatjátékos lett. Idén vitathatatlan Aranylabdás: negyedszer, mint Messi... Hogy a buták tovább vitatkozhassanak azon, melyikük a „jobb”. Lassan vonulnak be mindketten, „rivalizálásukkal” egyetemben a mítoszok világába, ahol csak a nagy, jelképes eredmények titánjainak van helye.

Hogy meddig látjuk még futballozni, kérdésessé vált. Hírlik, hogy elülső keresztszalag-szakadása van, ami miatt akár négy-öt hónapot is ki kell majd hagynia. Hírlett, hogy régen bajlódik az úgynevezett patella-ín, a négyfejű combizom térdkalácson átívelő inas tapadás megsérülésével, a 2013/2014-es szezonban egy egész hónapot ki kellett hagynia miatta. Ez a visszája az elképesztő mennyiségű munkának, amit ez a megszállott ember elvégzett, s csak ő tudja, mennyire akadályozta őt a játékban (például a vágtában) a sérülése. Amit titkolni kellett, hogy hazájának megszerezhesse a legnagyobb sikert. (A portugál válogatott tagjai szövetségüktől annyi pénzjutalmat kaptak – 300 ezer eurót –, amennyi Ronaldo egyheti fizetése a Real Madridnál.) Lehet, hogy tulajdonképpen ez az igazi csoda, kitartásának és jellemének a csodája: hogy hónapokig képes volt ezt csinálni, nem kímélve magát. A szememben Cristiano Ronaldo, gyermekes allűrjeivel együtt, igazi hős, amilyen kevés létezik manapság.

Kemény dolog állandó katarzisban élni. Ronaldónak ez jutott ki, s pszichésen nem mindig képes méltósággal viselni. De több helyzetben láttuk, hogy nagyon is emberből van. Véleményem szerint pszichikailag az életkora jóval elmarad a biológiaitól. Ezzel kapcsolatban egy személyes tapasztalat, bárki bármilyen párhuzamot akar belelátni, hony soit, magára vessen. Gyermekkoromban magam is fociztam, „versenyszerűen” is; fogalmam nincs, mennyire voltunk tehetségesek (valami jóltápláltak biztosan nem voltunk), de emlékszem, mennyit hisztériáztunk, veszekedtünk, mérgünkben sírtunk is. Az persze nemigen adatott meg, hogy a siker fölötti örömünkben sírjunk, s később sem nagyon volt alkalmunk megtanulni.

Kedvesek a L’Équipe „filmes kategóriákban” odaítélt díjai (köztük Király Gáborral és a magyar–portugállal!) Végül ha katartikus pillanatokat akarunk, íme egy videofelvétel: valaki sír, valaki vigasztalja – de a szereposztásban van valami furcsa, amin talán még a sors is meghatottan mosolyog... valahogy váratlan pont így ez a c’est la vie. Az idei Eb már ezért megérte.

Fotó: performgroup.com