Nem vagyok mezőgazda fajta. Már felmenőim sem dicsekedhettek ezzel a virtussal itt Közel-kellett-hajolni-a-földhöz-Európában. Távol áll tőlem tehát az efféle foglalkozás. Eleget szégyenkezem is emiatt, hiszen a fajvédők szerint ez a legbiztosabb jele annak, hogy valaki faj- és nemzetidegen, rohadt városi polgár, akinek tősgyökerei a Földközi tenger túlpartján vagy Atlanti-óceánon túli fertőben gyökeredznek.

Így aztán érthető, fogalmam sem volt arról, hogy mi az a címerezés. Azt képzeltem naiv és elfogult módon, foglalkozásomból kifolyagosan, hogy a címerezés olyan foglalkozás, mint a kalaposság vagy a szabóság – kalapot készítünk és ruhákat szabunk és varrunk. Vagyis hogy a címerezés egyenlő a címerkészítéssel, -rajzolással, ábratannnal és jeltannal, maga a vegytiszta szimbolisztika, tehát heraldikai foglalkozás, amely annyira divatos és hasznos a családfakutatás világszerte dívó fellendelülésének korában. Ez is egyik ellenszere a globalizációnak, az egyéniség keresésének vagy kiteljesítésének módja, az identitás keresésének egyik útja, amikor családom jelvényével felfegyverkezve, a személyes múlt kikutatásával megszűnünk arctalanok lenni a történelem hosszú folyosóján, ahol hírnévre, dicsőségre, közemlékezetre, hálás utókorra és gazdagságra, fényre és pompára vágyakoztunk.

Nem is olyan elrugaszkodott képzelődés ez a címerezést illetően, ugyanis ma már van nemezelőtábor és íjásztábor, jurta- és lovastábor, hogy csak a honfoglalás köréből hozzak égetően aktuális példákat, ahol a fiatalok megismerhetik az ősi foglalkozásokat, fogalmat alkothatnak arról, hogyan élt magyar népünk a messzi múltban, amikor maga is űzött volt és pusztákon átnyargaló migráns, akit Európa harcok nélkül talán be sem fogadott volna. Bár ki tudja...

Ezzel szemben megtudom, hogy a címerezés egy a kukoricák pánszexuális életéhez tartozó fölöttébb erotikus mozzanat, amelyet erősen lerontott, megmételyezett (szószerint is) az a tény, hogy a székelyudvarhelyi vendégdiákokat a táborból idegméreggel permetezett földekre hajtották/terelték/vezényelték/csalogatták ki a Békés megyei (battonyai) mezőgazdák/szervezők. A diákok rövid időre kórházba kerültek, de szerencsére senkit komolyabb baj nem ért.

Ezekhez mérten szerényen azt kérdem: mire is jó egy ilyen címerező tábor, ahol nem a Báthori, Bocskai, Rákóczi vagy Szalánczi, Kemény és Teleki, Bánffi és Bethlen családok címereit kell megfesteni, hanem mezőgazdasági munkát végeztetnek erdélyi diákokkal a magyarországi mezőgazdasági birtokosok, magán- és testületi gazdák? Mint kiderült, a székelyudvarhelyi középiskolások évek óta járnak kukoricát címerezni Battonyára.

Engem, a régi rohadt reakcijóskát erősen emlékeztet az egész mezőgazdasági kampányfogás az egykori honi közmunkákra, amikor a művelődési intézmények dolgozóit – de nem csak, én azonban csak a saját példámmal jőnék elő – kihurcikálták rongyos csuklós buszokon (melyek Örkény István egypercesében a kutyák erkölcstelen űzekedésére emlékeztették Zsolozsmait, a túl szemérmes színházkritkust), és ott, a honi sovány földeken – például Bolyai János egykori Nagyküküllő vármegyei birtokán – kukoricát kellett törnünk és csomóba hordanunk, minden brigádnak kötelező teljesítménykvóta alapján.

Egyszer fellázadtunk, és azt mondtuk, akkor törünk kukoricát a szorgalmas és derék téeszparasztok helyett, ha ők viszont bejönnek Maros- és egyáltalán Vásárhelyre és elvégzik helyettünk az ETO-zást (az egyetemes tízedes osztályozást a könyvtárban), betanítják a színészeket a Shakespeare-darabra, a filharmóniában előkészítik a zenekart Pascal Bentoiu vagy Oláh Tibor soros művének ősbemutatójára. (Beethovent és Mozartot nem említem, mert azt már akkor is bárki el tudta dirigálni a muzikális nép egyszerű fiai közül, nem is szólva Pártunk legjobbjairól.)

Holott végül is többszörösen magunkkal babráltunkj ki, ezért nem vehettünk még jegyre sem kubai csukamájat, amit a mi kukoricánkon felhízlalt süldőinkért adtak cserébe a hős Fidel Castrók.

Azt hiszem, világos, az anyaországi fiatal nem kapható arra, hogy Battonyán kibattyogjon a jaó alföldi fődre, helyébe hát táborozás címén erdélyieket hoznak dolgozásra.

Legközelebb majd az udvarhelyiek meggondolják, hogy címerezni fussanak odaátra, midőn itthon is nem ivaros nemi életet él a székely-magyar autonóm törőbúza.

Ebben a konstellációban a battonyai határőrizeti szervek titkos utasítást nyernek a bel- és mezőgazdasági minisztériumtól, hogy a szíreket és afgánokat is engedjék be, akiknek fogalmuk sincs arról, miként címereztek a szó elsődleges, általam használt értelmében az erdélyi fejdelmek vagy a battonyai középbirtokosok a 18. században, miként az idegméregről is azt hiszik, hogy jellegzetes magyar kábszer.

Fotó: nyugat.hu