Megkezdődött a ceremónia.

Az államelnök pajkos kedvében volt, össze-összesúgott az ország második emberével, gesztikuláltak, röhögcséltek. Miközben a miniszterek fogadkoztak, hogy például megvédik az ország területi épségét, ő bizonyára rímes szavakkal toldotta meg magában az eskü szövegét, mert néha fojtottan felnevetett. De mindenesetre – ezt okvetetlenül fel kell jegyezni az utókor számára – nem nyávogott.

Ez a nyávogás azért fontos, pontosabban az elmaradása azért volt feltűnő, mert az egyik tévében vagy két hete – amikor ő még esküdözött, hogy ha a fene fenét eszik sem nevezi ki kormányfőnek a plagizátort, s ki is jelentette, hogy legfeljebb egy békát nyel le, disznót nem – az államelnök további állattani ismereteket fitogtatva macskának nevezte a leendő kormányfőt, és a beszélgetés azzal ért véget, hogy a kérdező ügynök ezredes azt mondta, hogy „miau” és az elnök erre mélyértelműen, igazi államférfihoz méltóan azt válaszolta, hogy „miau”. (http://inregistrari.b1.ro/view-27_Nov-2012-sub_semnul_intrebarii-88.html, a „miau”-k 1.30.55-nél hallhatók.)

Most az avatás – az Alkotmánybíróság tagjainak jelenlétében (talányosan és talárosan ott volt a testület éles eszű és homályos látású elnöke, valamint ideges szöszije is, meg a magyar tag), továbbá a menedzser pátriárka aurájának kíséretében – in medias res: magának a disznónak a lenyelésével kezdődött. A nehezén túljutva, a disznó befalása, azaz Victor Ponta eskületétele után lett vidám az államelnök, ahogy azt fentebb leírtuk.

Akkor még azt hihettük, sőt mintha kicsit vártuk is volna, hogy más állathangokat is utánoz, de nem: ez a vasfegyelmű ember, dacolva a kihívásokkal és a belső ösztöneivel, férfiasan összeszorította ajkát, s csak mosolygott: nem bégetett, nem nyivákolt, nem nyerített, az ugatásról nem is beszélve.

A szertarás komótosan haladt előre, a miniszterek tudták, hogy nem lesz pezsgő, tehát nem siettek a szöveggel, nyelvbotlás alig volt (ebből már látszik, hogy ez egy tehetséges kabinet), egyesek keresztet vetettek, mások nem az „Isten engem úgy segéljen” után, amikor egyszer csak puff, az államelnök az egyik esküvővel nem fogott kezet! És utána még eggyel! Nem kukorékolt, nem iázott – de nem is fogott kezet!

Mit akarhatott lenyelni, pardon, mit akart jelezni ezzel? Csak akkor jutott volna eszébe, hogy ő most, miközben mindenféle népséget bekebelez, tulajdonképpen puccsistákkal közösködik, akiknek börtönben lenne a helyük? A legtöbb országban, ahol a puccs népszokás, az elkövetőket – ha akciójuk csődöt mond – tudvalévőleg rögtönítélő bizottságok részesítik jogi elsősegélyben, itt meg mi folyik? Szabadon mászkálnak, pofáznak, választásokat szerveznek, kormányt alakítanak, megvédik az ország területi épségét? Ezt kérdezhette magában az elnök, amikor szinte észrevétlenül lejártak az esküvők, nagy nehezen elfogytak a miniszterek, senkit sem szólítottak már.

(Mellesleg nem is olyan rossz ötlet, hogy a kormány összetétele mintegy leképezi az EU „kormányának”, az Európai Bizottságnak a struktúráját, ez igen okos plagizálás volt, jó sok miniszter kaphat meleg helyet a kabinetben, mindegyik európainak megfelel egy román, és ugye akkor Ponta a román Barroso, ahogy valamikor Macovei volt a román Reding és Toader a román Daul.)

Szóval eljött a pillanat, amikor az állatzabálónak is kellett valamit mondani.

És akkor, és akkor – már alig volt két óra a napból... – bekövetkezett az, amire december 21-e lévén már senki sem gondolt: a világvége. Nem az ég harsonái szólaltak meg, hanem maga az államelnök. Nem az Apokalipszis lovasai szálltak alá, hanem valamiféle várakozás és béke. A kések megálltak a levegőben. Megszólalt!

Megszólalt, és nem grimaszkodott (vagy legalábbis nem szándékosan, visszaélve furcsa fizionómiájával), nem linnézett, nem emlékezett meg nedves szemekkel freudiasan arról, hogy utódának az egyik miniszteri székben kislánykorában látta a bugyiját, szóval semmi ilyesmit nem csinált, hanem a sárga földig ledicsérte a Ponta-kormányt!

Megdicsérte az alig lenyelt disznót a választási győzelemért (ezek szerint nem csalással érték el, mert ő a csalást soha nem szerette, el nem fogadná), megdicsérte a parlamenti megszavazásért (402 pró – nem semmi), már-már felmagasztalta a merész kormányprogramot (egy kis felhő ekkor átvonult nemes vonásain, bizonyára eszébe jutott Boc), egyszerű, szép, zavaros szavakkal sikert kívánt. Nagyon emberi volt, nem hiányzott semmi, bár a miniszterek talán elvártak volna még egy cinkos mosollyal odacsúsztatott kis cetlit, papírlapot, itallapot, szudokut, valamit...

Le a kalappal, elnök úr! Piszkos Fred ismerősei körében rettenetes ómen lehet egy ilyen dicséret, de önt ez ne zavarja. Most már csak az kell, hogy közben ne tegyen keresztbe ennek a kormánynak, ahol éri. Nagyon nehéz év jön, az ön miniszterelnökei miatt sokat kell ide-oda visszafizetni.

De persze még várnunk kell egy keveset. Mert ugye hátha az európai, néppárti urak és hölgyek véleménye szerint túl gyorsan ment végbe mindez a nyári pszichodráma (apud Lucian Boia) után: választási győzelem a hófúvásban, percek alatt felálló 588 tagú parlament a fagyban, a bizottságok összeállítása (Becali, a jogész!), a kormány összeállítása (Oprea, a fő helyettes!), a miniszterek meghallgatása a szakbizottságokban, majd megszavazása a parlamentben, eskületétele az elnöki palotában – mindez úgyszólván percek alatt, december 9-én még nem volt semmi, 21-én már esküsznek.

Ez nem lehet okés, ennek megint puccsszaga van, az elnököt meg kell menteni: az emésztőtabletta mellé feltétlenül küldeni kell Bukarestbe egy újabb listát, hogy miket nem szabad a kormánynak csinálnia, vagy hogy a parlamentben igazából 555 plusz egy a kvórum, és bizonyos törvényeket nem szabad alkalmazni, hasonlók... De a világvége csak megvolt! Eztán bármi történik, tudjuk, ki érte a hibás.

... Azt mondtuk, semmi sem hiányzott. Pedig valami nagyon is hiányzott, fájdalmasan nem volt ott. Mi hiányoztunk, magyarok. Az RMDSZ hiányzott.

Persze voltak nyomós okai annak, hogy az RMDSZ-t miért nem engedték oda a kormányhoz, túl azon, hogy aritmetikailag nem volt rá szükség. Ilyesmik: soha nem árulta el a partnereit, tagjai sohasem vándoroltak ide-oda a pártok között, miniszterei az előző kormányokban rendre a legjobban teljesítettek, és – bár ez nem volt nehéz – ők voltak a legokosabbak és legtisztességesebbek, sosem beszéltek politikailag inkorrekt módon, sohasem pocskondiázták a társaikat, külföldön sem ártottak az ország megítélésének, a nagy kérdésekben többnyire a jó oldalon voltak (ha egyáltalán számított), az aránytalan gazdasági megszorítások ellen – sokszor sikerrel – felvették a harcot, határozottan szembeszálltak az elnök nem egy agyréme, diverziója ellen stb., stb.

Mindezek miatt is az RMDSZ nem illett bele ebbe a kormányba. (Pedig programjukban sok a közös vonás, érv, célkitűzés, és a kormányprogram sok szempontból nagyívű, ígéretes, mindenképpen a legjobb eddigi, megvalósulása mindenkinek érdeke lenne, érdemes szakértelemmel kielemezni.)

Meg hát, mint kiderült, történt még egy csúnya dolog: Kelemenék titkos paktumot kötöttek Pontáékkal! Világra úgy, ahogy annak idején, tizenhat évvel ezelőtt Markóék kötöttek Constantinescuékkal – a történelmi kormányrakerülés előtt. Hogy utána a Năstase-kormányt támogassák protokollumok segítségével, elérve a romániai magyarság addigi legjobb eredményeit. Azok is bűnös megállapodások voltak, de a hazai magyar jobboldali sajtó szerint a mostani már-már amolyan Molotov–Ribbentrop galádságú. És az elviselhetetlenségig súlyosbítja a tény, hogy Kelemenék a kormány bukása után ugyan, de még a választások előtt megkötötték (része lehetett a bejutásban?), ami pedig a teteje: elfelejtettek szólni róla Dénes Lacikának, Simó Erzsikének és a népi krónikásoknak.

Ilyen antidemokratikus banda ez az RMDSZ, orvul kormányra akart kerülni, kiszorította a román parlamentből a derék, csillogó EMNP-t, amelyik egyedül, egy csapásra megoldott volna mindent. Két dologért érdemli meg különösen az RMDSZ a kemény bírálatot: először azért, mert kormányra akart kerülni (ahogyan a bűnös paktum jelzi), másodszor mert nem került kormányra. (Ha kormányon lenne, akkor még keményebb lenne a kritika a posztkommunista bagázzsal szemben.)

A Ponta-kormányt pedig bíráljuk meg azért, mert nem tartja be a jogállamiság és a demokrácia szabályait – nem úgy, mint Orbán Magyarországon, akire mind büszkék vagyunk.