Nem tudunk időt adni az élménynek, kivárni, hogy élménnyé váljon; gyorsan szeretnénk boldogok lenni, gyorsan szeretnénk szerelembe esni, meghatódni, barátságot kötni, katarzisba zuhanni – gyorsan, még annál is gyorsabban. Nem véletlenül vált a „like" a facebookos világ emblémájává: nincs időnk szeretni, időnk csak kedvelni van, a kedvelés pedig gyorsabb és felületesebb, az ember nem köteleződik el, a mai ember nem is akar elköteleződni, semmitől sem fél jobban.

A „megosztás" a világ másik nagy szimbóluma: megosztom minden élményemet, de már minden „élménynek" számít, az, hogy pöttyös tojásokat vásároltam a kedvenc nénikémtől, éppen úgy, mint az, hogy az este itt meg amott buliztam, vagy hogy találkoztam életem szerelmével. Ettől a frivol felületességtől aztán nem lehet elhinni, hogy „életem szerelme" tényleg az lenne, s ezen a rengeteg szív és csók emotikon sem segít, hiszen mi sem könnyebb, mint szíveket és csókokat inszertelni egy lány vagy egy fiú mellé, akit tegnap láttam először. A szerelem persze maga és mindig egy pillanat, Romeónak sem telik napokba, amíg halálosan beleszeret Júliába, de miközben ömlik mindenki idővonala a közösön, nehéz komolyan venni, hogy éppen ez lenne az.

Valamiféle hollywoodiság vette körül a világot, mint mikor Richard Gere arról beszélt, mennyire megváltozott az élet minősége Cindy Crawfordnak köszönhetően, aztán néhány év múlva szakítottak, akkor miféle élet és miféle minőség, no meg miféle szerelem és miféle társ, és hol volt még a Facebook flitteres fuvolasága.

Az idén egy bepunkozott kölyök fordult meg az egyik tehetségkutató színpadán, pörgött és nyafogott ezerrel, mindent megtett, hogy nehogy az istenért annyinak látsszon, amennyi valójában, és hiába mondta az egyik zsűritag, hogy „autentikus gyerekeket keresünk", a másik fülig érő vigyorral biztatta, maradjon csak ilyen nyálas ripacsnak, s a hölgy rátett a felületességre egy lapáttal, „én senki férfi után, de utánad négykézláb az Andrássy úton", remélem, már vállig elkopott.

Autentikusnak lenni nem sirály, ha várni kell arra, hogy valami megtörténjen, vagy egyszerűen hagyni ugyanezt, a várás és a hagyás egyaránt időigényes, inkább legyen minden azonnal, instant élmény főjön le bármiből, nem is a tehetség a lényeg, inkább a körítés, nem a munka, csak a látszás, és mihelyt látszik, jöjjön a következő, nincs időnk egész nap itt állingálni.

Mindenki, én is, egyre inkább ebben az örvényben él, mert ebben a világban. Szeretnénk Don Quijoték vagy Pongrácz Istvánok lenni, de csak kevesen olyanok valóban, így hát alkalmazkodunk, ahogy tudunk.

Most azonban karácsony jön, aztán Szilveszter – ünnepek; hagyjuk őket, hogy igazi ünnepek legyenek. Miután kirohantuk és kitakarítottuk magunkat (hiszen enélkül a gyorsuló őrület nélkül nem is lehetne felkészülni!), tisztítsuk meg a lelkünket is. Ne a porszívóra, a felmosórongyra és a mákos bejglira gondoljunk, hanem arra, hogy hol vagyunk mi ebben a fene nagy tisztaságban és tésztaillatban? Vajon tényleg az-e a legfőbb és -hőbb vágyunk, hogy világvégéket és egyéb ostobaságokat emlegessünk, bevásárolni rohanjunk, amikor tulajdonképpen mindent megvettünk már, s amikor végül is, egyszer egy évben, magunkat kellene megkeresnünk végre? „Pilinszky, baszd meg, Pilinszky!", ordította egy elkeseredett és eufórikus lány diákkoromban egy erdélyi kisváros főterén. Ő közel került valamihez, azonosulni tudott vele, ő maga tudott lenni az a seb, amit kiüvöltött magából.

Nem üvöltözésre és káromkodásra biztatok, csak arra, hogy legyünk önmagunk, az az önmagunk, akitől talán félünk, de akit nem tagadunk meg soha. Mert ott, ahol nem vagyunk, hiába próbáljuk megteremteni a bensőségességet.

Áldott Karácsonyt és Boldog Új Évet mindenkinek!