Miközben Romániában önkormányzati választások zajlottak vasárnap, az elmúlt heteket pedig a kampány határozta meg, addig Magyarországon is dübörgött egy csata – bizonyos Oravecz Nóra és úgynevezett Tibi atya között.

Utóbbi június 3-án írta meg blogján, hogy előbbi letiltatta a könyvét. Tulajdonképpen a Libri Kiadó kérte be a polcokról és kötötte újra Tibi atya könyveit, kihagyva belőlük az Oravecz Nórára vonatkozó – egyébként a fiktív részeges paphoz illően indokolatlanul trágár – részeket, miután a magyar közhelykirálynő menedzsere perrel fenyegetőzött. Később Tibi atya rajongói tábora lendült támadásba, jelentgetni kezdték Oravecz Facebook-oldalát és kellemetlen kommentekkel szórták tele – áll a blogon.

Ha mindez igaz, akkor a történet meglehetősen problémás egyrészt a kiadó, másrészt Oravecz részéről, a szerzői szabadság, a kiadói szabadság, a mindent félretevő profitorientáltság kérdése merül fel. Érdemes a figyelmünkre az is, ahogyan Oravecz Nórát, majd önmagát értelmezi az „atya”. A szövegből kiderül ugyanis, hogy a trágár klérus szerint Oravecz „kulturális népírtó”, majd megelőzendő a másik féltől érkező vádakat leírja, hogy „jelenleg Magyarországon a legaktívabban befolyásolom az alkoholfogyasztási trendeket, mégpedig Dr. Zacher Gábor szerint a rendelkezésünkre álló legjobb legális alternatíva, a fröccs felé”.

Holott mindkét fél produkcióját követve inkább az lehet az ember benyomása, hogy a román választásokba csöppent (vissza), és a marakodó gyengébb jelölteket figyeli. Sem Tibi atya, sem Oravecz Nóra nem termel értéket, de annál hangosabban teszi ezt.

Tulajdonképpen lejárt Fekete Pákó és Kiszel Tünde kora, akik (legalább) a szeméttel kereskedtek, de mégsem a semmivel. Rossz másolatok voltak, karikatúrák, és nem is tudtak róla. A magyar celebvilág azonban áttért az interpenetráció modelljéről a szimulákruméra: már nincs referencia, nem tudni, honnan jön Tibi atya és Oravecz Nóra, csak az üres légtérben zajonganak. Egyikük a devianciát jeleníti meg, a lázadás konok formáját, a magyarországi vidék lecsúszott emberét, aki fröccsről fröccsre jár és gyenge humorral szórja tele a világhálót, a másik a konformizmust nonkonformizmusba csomagolva, a csillámport tüsszentő és Coelhót szépirodalomként olvasó tinilány életérzését.

Mindkét félnek remek üzleti érzéke van. Miközben a könyveladások negatív rekordokat döntenek, a két szereplő el tudja adni a híg vicceket és közhelyeket („Ez a hétvége is olyan volt, mint egy kamasz az ágyban: hamar elment”; „A szeretetet nem tarthatod ketrecben, nem erőszakolhatod ki, nem kérheted azt, hogy maradjon. A szeretet öntörvényű, addig él, ameddig életben tudod tartani, ha pedig menni akar, ő bizony továbbáll.”). Olvasóik a gyatra oktatási rendszer, az ajtót rájuk csapó kulturális élet áldozatai, akiknek vagy az üres cinizmus, vagy az üres megalkuvás jut: vagyis a feladás, illetve a feladás.

Tibikből és Nórákból sok van, mert önmagukat újratermelik bennünk. A hátrahagyott tömegek új megmondói ők, irányadók, akik sértődöttek, ha valaki leleplezi, hogy produkciójuk üres, és nemhogy nem segít, hanem egyenesen káros. Az igazi antagonizmus pedig – minden harsány cicaharc ellenére – nem kettejük között, hanem köztük és köztünk zajlik, és nekünk választanunk kell. A választás legfontosabb térfele pedig mindig a harmadik: a mókuskerékből kilépésé, a szabályok felrúgásáé, az önállóságé.

Fotó: vous.hu