Elõrebocsátom, hogy tisztelem a tényfeltáró újságírókat, mert sokkal veszélyesebb a munkájuk, mint a publicistának, aki csak mondja a magáét. Veszélyes azért is, mert a tények makacs dolgok: leellenõrizhetõek. Ezt az ellenõrzést nem csupán az újságírónak kell körültekintõen elvégeznie, hanem megteheti az olvasó is, s ha kiderül a turpiság vagy az adatok laza kezelése, akkor elkerülhetetlen a hitelvesztés.

Természetesen nem azok körében, akik kritikátlanul fogadnak el minden érvet a zsigerbõl utált személyiségek vagy szervezetek, etnikai csoportok ellen vagy az istenítettek mellett. (Õk a pártok biztos, feltétel nélküli szavazói.) Hanem azok kezdenek egyre inkább kételkedni a sajtó szavahihetõségében, akik a leginkább nyitottak a politikai, társadalmi jelenségek kritikai értelmezésére. Így válnak a bizonytalan szavazók passzívakká.

Miközben a publicista csak megerõsíti olvasóinak politikai hitét, ideológiai elkötelezettségét, a tényfeltáró újságíró, ha téved, a sajtó hitelét játssza el. Ezért figyelem aggódva az utóbbi napokban a sajtónkban felbukkanó – akaratlan vagy szándékos – ferdítéseket.

Egyetlen tényfeltáró portálunk sorozatot közöl – minden bizonnyal csak véletlenül a választási kampányt megelõzõ idõszakban – az RMDSZ gazdálkodásáról, a közpénzek elköltésének módjáról. (Ha nem véletlen az idõzítés, akkor az csak azért van, mert a szerzõ rutinos újságíró, és tudja: ilyenkor, választások elõtt szólhat a legnagyobbat a közéletünk és sajtónk állóvizébe bedobott bombája.)

Csakhogy a tényfeltáró újságíró semmilyen kompromitáló tényt nem tárt fel. Elismételte az RMDSZ politikai ellenfelei által unos-untalan hangoztatott vádakat, felvetette azt a kérdést, hogy ki az állami támogatás kedvezményezettje: az erdélyi magyarság-e vagy annak törvényes politikai képviselõje? Akkor lenne ez a dilemma valóban idõszerû, ha az újságírónak sikerült volna bizonyítania, hogy a közpénzt az RMDSZ törvénytelenül használta fel, ha megnevezte volna azokat, akik azt lenyúlták és saját hasznukra fordították. Semmi ilyen irányú bizonyítéka nincs azonban az újságírónak. Így azokat, akiket az igazság érdekel, nem gyõzi meg, csak azok ujjonganak, akik a címnél és a bevezetõnél tovább nem jutnak az olvasásban.

Ám elkövet az újságíró néhány szakmai hibát, s ezzel – sajnos – nem csak õ válik hiteltelenné, hanem a valódi és szükséges tényfeltáró újságírás hitelét és lehetõségét is rontja. Nem az a legnagyobb baj, hogy egy Honda márkájú középkategóriás személygépkocsit próbál luxuslimuzinként reklámozni – s lejáratni azt az általa meg nem nevezett RMDSZ-vezetõt, aki azzal jár. Az sem, hogy úgy állítja be, mintha az irodafenntartási összeg kizárólag a víz-, villany- és gázszámla lenne. Még csak az sem, hogy az újságírói korrektség nevében – miután érezni kezdi, hogy gyenge lábakon állnak ki nem mondott, csak sejtetett korrupciós vádjai – interjút készít (utólag!) az RMDSZ ügyvezetõ elnökével, s a beszélgetést szó szerint leközli. Az én kedves öreg sajtóetika tanárom mondta: Ha le akarsz valakit járatni, írd le, ahogyan beszél...

A legnagyobb baj az, hogy tényfeltáró újságíróként nem folytatja végig a nyomozást, hanem megáll ott, ahol prekoncepciója igazolódik, ahol mintha bebizonyosodna, hogy ebben a korrupt világban az RMDSZ szintén zenész.

Itt jön a képbe a zongora. A sorozat szerzõje szerint gazemberség, hogy az RMDSZ viszonylag sok pénzért digitális zongorát vásárolt magának. Ha utána nézett volna, hol is van, ki is használja és mire a hangszert, futott volna még egy kört a leleplezéssel, mint akinek még nincs bora, elegendõ spiritusza a nagy lebuktatáshoz. A zongora ugyanis a Kolozsvári Magyar Opera használatában áll, olyan elõadásokon szólalt meg a magyar és román zenekedvelõk örömére, mint a Valahol Európában, az Ali Baba vagy a Báthory Erzsébet. Így verte el a szerzõ – szakmaiatlanságával – nem az RMDSZ-en a port, hanem a saját hitelét.

Akik továbbra is töretlenül hisznek neki: a versenypárt szimpatizánsai. Nekik, akárcsak az EMNP-nek égi manna volt a leleplezõnek szánt, de újságírói mércével mérve gyengécske tényfeltáró anyag. (Valamit értek a mûfajhoz, ezért merem megítélni, hiszen évekig voltam az Amerikai Tényfeltáró Újságírók Egyesületének a tagja. Itt, nálunk nehéz mûvelni, ezért hagytam abba, ezért tisztelem – bakijai ellenére – a szinte egyetlen romániai magyar újságírót, aki vállalkozik rá.)

Az EMNP – saját program hiányában – ugyanis éppen a korrupt RMDSZ elmeszelésére építi a helyhatósági választási kampányát. Így aztán nem csupán a párt szimpatizánsai csámcsognak a témán, hanem némely publicista is igyekszik meglovagolni azt. Sajnos, szintén nem elég körültekintõen, így valójában több rosszat tesznek az EMNP ügyének, mint amennyit szolgál.

Nem kis örömmel láttam egyetlen országos napilapunk vezércikke alatt egy olvasói kommentet. Az általam egyébként tárgyilagossága miatt szintén becsült publicista, hogy az RMDSZ-t sarokba szorítsa, azt írta: csak azért kapott a szövetség olyan nagy állami támogatást, mert vagyunk mi, erdélyi magyarok. Ami egyébként evidencia mindenki számára, nem is érdemes ezt bizonygatni. Aki viszont – mint a jegyzetíró – bizonyítási kényszerbe kerül, nagyot bakizhat. Idézett publicista bakizott is, amikor azt közölte: lám, az albán kisebbség szervezete mindössze 1 200 lejt kapott egy évre.

A kommentelõ viszont utána is olvasott – ennek örültem, lám, nehéz  ma valakit félrevezetni, illetve csak akkor lehet, ha õ is akarja – és azt találta, hogy a Romániai Albánok Ligája tavaly 1 610 000 lejt kapott az államtól. Mint kommentjében írja: néha olvasni is kell az újságírónak, nem csak írni.

S ami a legfontosabb, tényfeltáró anyagainkban jussunk el a tényekig, publicisztikánkban pedig ragaszkodjunk azokhoz.

Másként még a politikai szereplõk hitelessége is nagyobb lesz, mint a miénk. Írásaink pedig ellenkezõ hatásúak, mint amire közvélemény-befolyásolási kísérletünkben vállalkoztunk.

Fotó: maszol.ro