Fekete György a Magyar Művészeti Akadémia elnöke belsőépítész, református presbiter és jó nemzeti érzelmű magyar ember. Mindeddig példátlan kulturális hatalommal ruházta őt fel a jelenlegi magyar kormány, milliárdokkal stafírozta ki az említett alapítványt, s ők fognak dönteni a támogatásokról, ösztöndíjakról, kitüntetésekről. Felsóhajt a magamfajta kisebbségi kultúrafogyasztó, hogy: na végre, már ideje volt rendet csinálni ezen a fronton is!

Mert zűrzavar volt, amiben az egyszerű ember csak kapkodta a fejét. Hogy például Kertész Imre, mindeddig az egyetlen Nobel-díjas írónk (amúgy középiskolai tananyag), némelyek számára csak 'Imre Kertész', Wass Albert gyönyörű sorai a szülőföldről pedig másoknak utálatosak. Zenéről meg festészetről már ne is beszéljünk, mert ott még inkább szétválik a kultúra meg a magyarnóta, ami nekünk tetszik.

A Fidesz jött rá elsőnek a magyar politikában, hogy a választópolgárok többsége nem olvas és nem gondolkodik. Abszolút lebutított (egybites) üzeneteket kell nyomatni nekik, sokszor, ugyanúgy, és egyszercsak saját véleményként fogják harsogni. Ahogy a most széltében-hosszában teleplakátolt ország polgárával az összehajoló Gyurcsány és Bajnai fejekről közli a felirat: Együtt tették tönkre az országot. Kész. Ennyi. Mert ha netán valaki úgy gondolná, hogy nem ők, hanem a másik oldal nevei és arcai helyettesítendők be ugyanebbe az üzenetbe, az már elfogadta azt, hogy tönkre van téve az ország. Aki meg ki tud maradni ebből a szekértáborozásból, és átszámolja az országos plakátkampány és ellenreformáció költségeit zsíroskenyérre, szociális segélyre, gyermekétkeztetésre meg lélegeztető készülékre, annak is annyi beleég a tudatába, hogy együtt.

A kultúra meg fölöttébb kényes jószág. Hát még a magaskultúra! Ahogy az megszületik és nemzetivé válik! És ha még odafigyelünk a különböző kurzusok által támogatott féltehetségek szárnyalására! Iskolai magyar tanulmányainkból rémlik, hogy a tananyagba került írók, költők, festők meg zeneszerzők nagyobbrészt éheztek meg nyomorogtak, amíg létrehozták azokat az alkotásokat, amelyek okán most benne vannak a tankönyvekben. Szóval – hosszabb távon – nem releváns, hogy az állam és a mecénások támogatnak-e valakit a művészetének előállítása közben. Sőt, néha egyenesen az az érzése az embernek, hogy tönkre lehet tenni művészi életutakat a támogatással (elkurvul, aki pénzért csinálja).

Fekete György nem árul zsákbamacskát, bátor nyilatkozatokkal körülhatárolja a nemzeti művészet (értsd: támogatandók) körét, s pontosan megjelöli, kik nem tartoznak bele a nemzeti érzelemmel alkotó nemzeti művészek nemzeti körébe. Nemzeti. Nem lehet eleget mondani, mert a liberális meg internacionális körök korábban itt kisajátították az értékeket, és ledegradálták mindazt, ami magyar nemzeti szempontból fontos.

Most legalább tiszta a képlet. Menekül Fekete úr társaságától és támogatásától mindenki, aki valamit ad magára, a többiekre sem haragszunk, mert a megélhetés mindennél fontosabb. Sokszor fölülírja az etikai parancsokat is.