Csöndes volt a választások estéje. Fél tizenegykor már elcsitult, nyugovóra tért, véres detektívfilmekbe menekült a vidéki város, ahol polgárkodom. A máskor szokásos, például a húsz évvel ezelőtti zajos ünneplés elfogyott, elmaradt. Mintha értelmetlen lenne. A gazdasági krízis amúgy is tartósan nyomottá tette az ország hangulatát.

Mától egy ellenzéki polgármesterrel megkoronázott városban fogok lakni, amely kevés kegyet nyer majd a kormánytól, a megye prefektusa éppen olyan idegen lesz tőlünk, mint ezelőtt. Ha nem hatványozottan.

Még el sem ült a mérsékelt csatazaj, a jól felépített kampány, még el sem haltak azok a nem túlságosan értelmes mondatok, amelyek az autonómiára utaltak, sok neves ember mondotta ugyanis, hogy az autonómiára szavazott, holott az olcsó papírra nyomtatott szavazólapon csak pártszimbólumok voltak, amelyek között a szimbólum-vaksággal megvert választó biztosan eltévedt, rossz helyre ütötte a bélyegzőt és a megbélyegzőt, sajnálta összepecsétezni a szép nyomtatványt, hiszen őt a könyv és papír tiszteletére tanították bölcs tanítómesterei stb, szóval még el sem ült a mérsékelt izgalom, hogy bejutunk-e avagy sem a parlamentbe, máris tudatni kívánta az öt százalék, hogy tárgyalni kíván a hatvan százalékkal. Igaz a hatvan százalék is kegyeskedett jelezni ilyesféle szándékot, hogy ő is velünk magyarokkal. Gondolom, a szalonképesség fenntartása végett az Unió felé. Egyéb rációt ugyanis nem nagyon tudok felfedezni ebben a győztes részéről, hiszen kényelme tágas, háromnegyedes, emberei, beépíthető figurái minden posztra vannak.

Most még szó sincs a pálya- és irányítani tudás alkalmasságáról. Az majd menet közben derül ki, amikor a kulcsemberek hirtelen eltévesztik, soha meg sem lelik az illő zárat, és akkor őket elhajítják, a zárat lecserélik.

Azt nem értem, miért ragaszkodik ilyen körülmények között, midőn nem kívánatos partner a magyar népképviselet, a kormányzati pozícióhoz. Ugyanis pesszimista alkatom azt mondatja velem, hogy apró jelentőségű helyekkel akarják majd kiszúrni magyar garnitúra akárhány szemét. Miniszteri felelősségről, csúcson álló helyekről ábrándozni is kár. Az autonómia, a regionalizálás másképp szóba sem kerülhet, hacsak az általános tagadás szintjén nem – a kormányüléseken vagy a parlamenti vitanapokon, amennyiben perverz honatyák szeretik a veresposztó-dühödt bikavidal típusú játékokat. Az eddig kivívott nemzetiségi jogok és jogosítványok is meginoghatnak, átrendeződhetnek hátrányunkra. Mi több veszélybe is kerülhetnek, ameddig Mircea Duşa típusú politikai vérebek állnak a belügyek keneljének tálkája fölött.

Szervezetünk hisz abban, hogy ameddig ott van kormányzat mellett, még ha erősen alárendelt helyzetben is – ha egyáltalán elmegy a szervezet alkucsoportja a legvégső, még úgy-ahogy elfogadható kompromisszumig –, addig megvédhetők a vívmányok. Én speciel nem hiszem ezt. A krízis egyik szokott kudarcos megoldása a nacionalizmus felkorbácsolása és táplálása. A vérebek csak tudják.

De hát az én vélekedésem csupán egy borúlátó reggel hangulata, amelyre a valóság bőven rácáfolhat pozitív vagy negatív irányban...