A hét végén Molnár Leventének, a film egyik főszereplőjének jelenlétében a kolozsvári Victoria mozi is bemutatja Nemes Jeles László világhírűvé vált filmremekét, a Saul fiát. A hírt az Agerpres román hírügynökség nem titkolt büszkeséggel hozza nyilvánosságra. A büszkeségre a hírügynökség szerint bennünket, román állampolgárokat („nemzetiségre való tekintet nélkül” – hogy ismét – talán utoljára – az egykor unalomig ismételt szólammal éljek) a „román” Molnár Levente filmszerepe jogosít fel. Az Agerpres híradása amúgy mellékesen azt is leszögezi, hogy Molnár Levente a Kolozsvári Állami Magyar színház színésze. Feltételezhető tehát, hogy csupán állampolgárságát tekintve román, egyébként magyarnak vallja magát. Ő. Mert az Agerpres a jelek szerint nem. Hírügynökségünk szerint csupán a kézdivásárhelyi „terroristának”, Bekének jár ki a megtiszteltetés, hogy a román híradásokban ungurul gyanánt szerepeljen. Ami még csak nem is romániai magyart jelentene. A román hivatalos nyelvben ugyanis az ungur a magyarországi magyarok, a maghiar viszont a romániai magyarok – kimondatlanul is hivatalos – megnevezése.

Beke közismerten magyar állampolgár is, a nemzetállami logika szerint tehát valóban kijárhat neki az ungurul minősítés. De román állampolgár is, sőt kézdivásárhelyiként elsősorban az. A sajtónak tehát, ha a következetes akar maradni, akkor őt is románnak kellett volna titulálnia. És méltóképpen szégyenkeznie miatta. Csakhogy egy terrorista nem lehet román, sőt még romániai magyar sem. Elkerülhetetlenül ungurnak kell lennie.

Molnár Levente viszont “românul”, s feltehetően akkor is az lenne, ha időközben felvette volna a magyar állampolgárságot. Molnár Leventével ugyanis lehet büszkélkedni. Lévén, hogy tehetségét a román kultúrából (is) meríti. Erre a tényre feltehetőleg ő maga is büszke. Ahogyan én magam is az vagyok, román kultúrámat mindig is egyéniségem elidegeníthetetlen részének tekintettem. A gond csak az, hogy ez az egymással való büszkélkedés minálunk meglehetősen egyoldalú. Romániában nem csak egy románnak (lásd Arghezi Ferenczes István által kihantolt példáját!) nem szabad megszólalnia magyarul, de az erdélyi nagyvárosok nyilvánosságában nekünk, magyaroknak sem igazán tanácsos, gyakorta még egymás között sem.

Évek óta folyik a pereskedés a Kolozsvár bejáratához kihelyezendő magyar helységnévtábla körül, s a helybéli gyermekgyógyászati klinika főorvosa szinte már kidobja intézményéből a románul nem tudó olaszteleki kislányt. A románságára oly rátarti főorvos úr feltehetőleg nem vette magának a fáradságot, hogy figyelmesebben (ha egyáltalán) elolvassa Rebreanu Ion című regényét, melynek románok közt élő magyar szereplői kivétel nélkül beszélnek románul is. Igaz, már köztük is akad olyan derék magyar, az új tanfelügyelő, aki nem hajlandó románul megszólalni. A régi még – tanfelügyelőként is – románul beszélt az öreg Herdeleával, az állami iskola román tanítójával. De a narrátor kétségtelenné teszi, hogy az illető immár egy új, nyíltan nacionalista kurzus képviselője. A regény román olvasói mégsem hajlandók feltenni maguknak a kérdést: ha a magyar nacionalizmus bűn volt egykoron, a román ma miért nem az?

A válasz persze egyszerű, s abban az Agerpres-féle logikában rejlik, mely szerint a nacionalizmus attól jó vagy rossz, hogy kinek a nacionalizmusa. A magyar nacionalizmus továbbra is megbocsáthatatlan bűn, a román legfeljebb bocsánatos.

A posztmodern irodalomtudomány képviselői meg vannak győződve róla, hogy nem mi beszéljük a nyelvet, hanem a nyelv beszél bennünket. Ha a tétel igaz, az Agerpres-nyelv nem csak beszéli a román nyilvánosságot, de ki is beszéli. A szó szoros értelmében önmagáért beszél. Akárcsak a magyar történelem számos alakjának, köztük a színtiszta székely Dózsa Györgynek évszázadokig visszamenőleges „asszimilációja”.

Azt a kulturális skizofréniát leplezi le, mely mindkét közösség a román és magyar lelkét oly súlyosan továbbmérgezi. Annak ellenére is, hogy a mi romániai magyar státusunk pontosan megnevezhető. Romániai magyarok, azaz román állampolgárok és magyar nemzetiségűek vagyunk.

Tessék tehát ekként büszkélkedni velünk: Molnár Levente – “cetăţeanul român de naţionalitate maghiară”. Ez esetben Romániát tényleg megilleti Molnár Levente (másokkal közösen kapott) Golden Globe-ja, Oscarja és többi kitüntetése.

Egyébként aligha. Ha mi nem kellünk, a díjaink se kelljenek. A sajtó néha magát a filmet is „a román Molnár Levente filmje” gyanánt emlegeti. Ez a fajta kisajátítás egy tisztességes kultúrában már büntetőjogi kategóriának számíthatna.

Fotó: YouTube