Elemezgetve a hazai aktuálpolitikai eseményeket, gyakran déjà vu érzésem van. Ezt mintha már megértem a nyolcvanas évek végén, ezt mintha megéltem a kilencvenes évek elején, errõl mintha olvastam volna: a negyvenes-ötvenes esztendõkben történt. Mintha ez az ország nem elõre mozdulna, hanem folyton visszalengene az idõben, mintha ez az eredeti demokrácia nem mász lenne, hanem rák, s lassanként mintha nem is lenne demokrácia. És ezzel, úgy tûnik, nemcsak én vagyok így, hanem a többség.

Ezért sem tûnik karcosnak, sem elhamarkodottnak Kelemen Hunor kijelentése a Szövetségi Képviselõk Tanácsának ülésén, akkor sem, ha a szövetségi elnök – politikai és taktikai megfontolásból – nem szokott sarkosan fogalmazni. Ám itt volt a helye és elérkezett az ideje, hogy kimondja: „Hosszú érdekképviseleti harcunk, majd közösségünk, településeink fejlõdéséért kifejtett munkánk után ma ismét ott tartunk, hogy az RMDSZ legfõbb teendõje a közösség védelme, a magyar emberek biztonságának megteremtése.”

Az utóbbi hónapokban számos olyan jelzést kapott a hatalom részérõl az erdélyi magyar közösség, hogy nem érezheti magát biztonságban. Sokan közülünk, akik a nacionálkommunizmus utolsó éveiben nõttünk fel, úgymond szocializálódtunk, érezzük, tudjuk, hogy az, ami folyamatosan ellenünk történik: nem a véletlenek sorozata. Mögötte tudatos cselekvési program áll. Azoké, akik eddig fanyalogva nézték, hogy a Ceauºescu-rezsim által halálra, de legalábbis beolvadásra ítélt romániai magyarság él, építkezik és esze ágában sincs eltûnni Erdély földjérõl.

Az elmúlt negyedszázad külpolitikai konjunktúrája valamelyest kedvezett az önazonosság megõrzését, a különbözõ autonómiák szintjének elérését célzó törekvéseknek. Még a krími háború kitörése is azokat látszott igazolni, akik egyre csak azt hajtogatták, hogy a többség és kisebbség viszonyának megnyugtató rendezése, a kisebbségi jogok törvényi biztosítása, azok maradéktalan alkalmazása a megoldás a konfliktusok megelõzésére. Aztán hirtelen hidegre fordult a háborús helyzet, a konfliktusok felértékelõdtek. Románia geostratégiai szerepe megnõtt, s az ország az Egyesült Államok legodaadóbb szövetségese lett. A legodaadóbb szövetségesnek sok-sok kiváltság mellett arra is lehetõsége nyílik, hogy ne törõdjön az emberi jogok betartásával, sõt biztonságpolitikai imperatívuszokra hivatkozva csökkenthesse is azok határát.

Ez a legvalószínûbb válasz arra a kérdésre, amelyet szintén a hét végi SZKT-n Markó Béla, a szövetség egykori elnöke vetett fel: miért tekint el a jogsértésektõl az Egyesült Államok, az Európai Unió, miért hallgat a magyar kormány? Az USA, az EU továbbra is félrenéz, a magyar kormány vélhetõen a neki szegezett kérdés hatására megszólalt. Orbán Viktor miniszterelnök felvetését a román külügy a szokásos és nyugati kancelláriákon hatásos dumával hárította: az igazságszolgáltatás független. Független az igazságtól – vágná rá Voltaire. Mert a szolgáltatás olyan tevékenység, mely – általában ellenérték fejében – valamilyen állapot elérésére irányul, ítélkezni teljesen szabadon, szinte felelõsség nélkül lehet, hiszen a bírákat mentelmi jog illeti meg, a számonkérés sem lehetséges, még akkor sem, ha az ítélethozatalban esetleg megállapítható lenne a bíró nyilvánvaló tévedése, érzelmi elfogultsága vagy esetleg rossz szándéka...

Nem az erdélyi magyarság biztonságérzetének a csökkenése a legnagyobb baj (az a kisebbségi csoport, amely túlságosan biztonságban érzi magát, éveken belül beolvad a többségbe), hanem a demokratikus berendezkedésbe vetett bizalom megrendülése.

Mert hogyan bízhatnánk abban az igazságszolgáltatásban, amely hivatásos feljelentõk, túlbuzgón intézkedõ hatóságok jelzéseire azonnal mozdul, amely az anyanyelvhasználat korlátozására, a kétnyelvû vagy magyar nyelvû feliratok eltüntetésére hoz bírósági döntéseket, amely visszaállamosítja a történelmi egyházak javait? Hogyan bízhatnánk abban a nyomozóhatóságban, amely Csíkszeredában, Gyergyóban, legutóbb pedig Sepsiszentgyörgyön lefejezi a város vezetését? „A korrupcióellenes harc ürügyén olyan embereket próbálnak eltávolítani a közösségek élérõl, akik igazolták, hogy képesek építkezni, jövõt teremteni. Ha jobban belenézünk a vádiratba, korrupció sehol sem merül fel, de nem tesznek különbséget a közigazgatás során felmerülõ tévedés és a korrupció között” – nehezményezte Kelemen Hunor is. Eközben a Sepsiszentgyörgyhöz közeli nagyvárosban a korrupcióval hivatalosan is megvádolt polgármester folytathatná a munkáját!

Itt állunk tehát. Ám ez nem a lemondás pillanata. Ellenkezõleg. Erre figyelmeztetett Markó Béla, aki az RMDSZ õs- vagy hõskorszakát juttatta eszünkbe. Akkor is hasonló hangulat uralkodott, mint 2016-ban: nemhogy nem lehet elõrehaladni a magyarság jogai kibõvítésének folyamatával, azt is meg kell védeni, amit eddig eredményként felmutattunk.

„A helyzetrõl tehát indokolt beszélni, de kishitûnek, pesszimistának lenni nem indokolt, azt gondolni, hogy a jelenlegieken nem lehet változtatni, ugyancsak nem indokolt” – hívta fel a jelenlévõk figyelmét a Szövetség szenátora. Eszükbe juttatta: 1990-ben semmit sem tudtak elvenni az erdélyi magyar közösségtõl, hiszen nem voltak jogai, viszont két fontos értékünk volt: a szólásszabadság és a szolidaritás. Ez részben máig megmaradt, részben újra fel lehet építeni.

A legfontosabb mégis az volt, amit a vád nélkül félreállított sepsiszentgyörgyi polgármester, Antal Árpád mondott azoknak válaszul, akik – okkal – félnek közösségi képviseletet vállalni: „Érdemes dolgozni, még ha mások döntik is el, hogy mikor ér véget az önkormányzati pályafutásunk!”

Érdemes dogozni, akkor is, ha az erdélyi magyarság létét még csak nem is a hazai igazságszolgáltatás dönti majd el, hanem a kivándorlás.

Fotó: dantanasa.ro