A Saul fia nagy, problematikus film.

A marosvásárhelyi Művész moziban egy adott pillanatban lefagyott a gép, újra kellett kezdeni a vetítést, és ez természetesen elvett az élményből. Mégsem hiszem, hogy csupán ez lenne az oka, hogy bizonyos dolgokat megoldatlannak éreztem.

Saul Ausländer, a Sonderkommando tagja, egy fiút akar tisztességesen eltemetni. Rabbit keres, valósággal megszállottként lót-fut az ügy érdekében. Képes lenne elárulni szervezkedő társait, legalábbis ezzel zsarolja őket, ha valamit nem akarnak megengedni, vagy valami ellen tiltakoznak. A lázadáshoz szükséges puskaport el is veszíti. Annak ellenére, hogy ő maga mondja, „úgyis halottak vagyunk már”, emberek halnak meg miatta, és iszonyatos konoksággal próbálja elérni a célját.

A kamera végig Röhrig Géza arcán marad, mindent az ő szemszögéből látunk. Nemes Jeles László nagyon jól döntött, amikor így döntött, mert így kevesebb (gyakorlatilag nulla) a demagógia esélye (vérző nagytotálok). Persze kockázatos is, hiszen nagyon szuggesztív arcokat kellett találni.

De hát nagyon szuggesztív arcokat találtak. Az Origo összeszedte a negatív kritikákat (http://www.origo.hu/filmklub/blog/osszeallitas/20160122-nem-mindenki-ajult-el-a-saul-fiatol-negativ-velemenyek-new-york-times-slant-reverseshot.html), egy részükkel egyet is értek (erről később), szerintem azonban az egyszerűen nem igaz, hogy „unalmas a főhős”, és hogy „a mellékszereplők nem markánsak”. Röhrig remekül játszik, azzal az eszköztelenséggel, amely a nagy színészek egyik típusának sajátja Jean Gabintől Páger Antalon keresztül Robert de Niróig és Törőcsik Mariig. Az arcán ott van minden, szeméből egy borzalmas megszállott tekintete árad. Az eszköztelenség egyébként koncepció is volt, Molnár Levente vagy Zsótér Sándor ugyanilyen remekül egyszerűek és meggyőzőek. Mindenkinek van története, mindenki külön egyéniség, még ha mindenki itt is van ebben a lágerben.

A másik kifogást, hogy a halottak absztrakciók maradnak, ismét nem értem. Valóban nem látjuk, ahogy artisztikusan összeomlanak, vagy ahogy pusztulásuk után is könyörgőn néznek ránk, de hát ezeket láthattuk már elégszer, és nem lehet egy filmtől elkívánni, hogy a holokauszt ugyanazt jelentse számára, mint az elődei számára. A holokauszt: halálgyár Európa közepén. Ezt a halálgyárat azonban minden művész másként látja, és ha kötelezvényeket írunk elő, máris nem teszünk jó szolgálatot magának a művészetnek.

Azzal viszont nagyon is egyetértek, hogy Saul nem megmagyarázható figura. Árnyalok: nem könnyen megmagyarázható figura. Persze miféle magyarázat kell a megszállottsághoz? Nem kell hadonászni ahhoz, hogy valaki őrült legyen. Mindezek tudatában a szereplő indokait mégis kevéssé értettem. Mindenki abba kapaszkodik, amibe tud. De miért egy fiúba, aki nem is az övé? Miért mindenáron rabbis temetés? Miért ilyen hirtelen? Elhangzik, hogy „tegnap még te is meséltél”, mármint olyan történeteket, melyek nőről és szeretkezésről szóltak, és Ella, akitől Saul átveszi a puskaport, utána kiált: „Saul!” Hiába.

Szép ellenben, ahogy a gyermek motívuma végigkíséri a történéseket. A film egy szeretkezéssel kezdődik, melyet az arckamerának köszönhetően homályosan látunk, inkább hallunk. Aztán találják meg a kamasz fiút, aki még lélegzik, s akit az orvos a láger utasításai szerint megöl. Végül pedig, amikor a lázadás kitör, és Saul elveszíti a gyermek holttestét a folyóban, egy másik gyermek bukkan rájuk egy fészerben. Hosszan nézik egymást Saullal, míg a fiúcska el nem szalad, egy SS-tiszt pedig meg nem fogja, és szájára nem tapasztja a tenyerét. Ez után már csak a lövések.

Nemes Jeles László filmje nem „thriller”, ahogy egyes kritikák mondják. A nézők sem fognak úgy tódulni rá, mint egy thrillerre. A Schindler listáját annak idején szerettem, akárcsak Az éjszakai portást. Ma már, a Saul fiának kameramozgásának és szuggesztív arcainak birtokában az előbbi tényleg közhelyesnek tűnik. Így változik meg a néző pusztán azért, mert egy jó filmet látott.