Két nap alatt nézettségi rekordot döntött erdélyi magyar berkekben a YouTube videómegosztó portálon egy, a kolozsvári, húszas éveik legelején járó fiatalok által készített klipp, a „Fészbuk dzsenerésön: Az Utolsó pecsét”. Nem véletlenül. Ezek a gyerekek, egy kampány kellős közepén, a cél előtti utolsó métereken rukkoltak ki egy olyan zenébe foglalt szöveggel, amelyre érdemes több szót vesztegetni, mint dicsérni vagy lesajnálni azt, mint teszik azt sokan a különböző kommentekben.

Ez a dal üzenet. Egy nemzedék, ha úgy tetszik, igenis a Facebook generáció üzenete nemcsak a politikusoknak, hanem, azt hiszem, az egész romániai magyar társadalomnak. Vagy segélykiáltás.

Hasonló korú gyermekek szülejeként merem leírni, hogy nem egyedi életérzést fogalmaznak meg a klipp alkotói, hanem igenis nemzedékit, amikor azzal fenyegetőznek, hogy ha a politikusok nem figyelnek rájuk is, lehet, hogy ez lesz az utolsó pecsét, lehet, hogy elmennek az országból, de lehet, hogy csak egyszerűen nem mennek többé szavazni. Az antipolitikusnak tűnő zeneszám valójában egyáltalán nem az, és minden lázadása ellenére arról az etnikai fegyelmezettségről is szól, amely ebben a generációban is benne van.

Magyar politikusoknak üzennek magyar gyerekek. Nem azt mondják, hogy nem mennek el szavazni, hanem azt, hogy lehet, hogy először és utoljára teszik ezt. Mert bár a forma adott, meghatározza azt kisebbségi létük, a jövő szavazóiként jogosan várják el, hogy új, a korhoz és annak problémáihoz alkalmazkodó tartalommal teljen meg a forma, teljen meg a kampány.

Ennek fényében vizsgálva az erdélyi magyar pártok kampányát, de a magyar médiát is, nyugodtan beismerhetjük: a nagy világ- és nemzetmegváltásban elfeledkeztünk megszólítani saját gyermekeinket. A királyi többest használom, mert a közbeszédet formáló és meghatározó véleményirányítók mindegyikére vonatkozik: politikusokra, újságírókra, elemzőkre egyaránt.

A YouTube klipp meghallgatása után döbbentem rá arra, hogy például az újságok és újságírók között felnőtt saját gyerekeim nem olvassák el az írásaimat, vagy csak nagyon ritkán, de nem olvassák más ismerősök cikkeit sem. Nem azért, mert nem olvasnak, hanem mert „hülyeségekről” írunk, csupa olyan dologról, ami csak a mi nemzedékünk „megkövesedett képzeletében létező probléma”, a világ már rég túllépett rajta, megteremtve a saját új megoldandó kérdéseit. Ezek az ő problémáik is, de mi általában nemes egyszerűséggel átsiklunk fölöttük, mert nem elég magasztosak, nem elég magyarak számunkra. Nem a való világot, hanem ezt a médiában, kampányban, közbeszédben élő, általunk teremtett és minduntalan újrateremtett szimbolikus világot utasítják el a mai huszonévesek.

Mert miről is szól az erdélyi magyar sajtó és az erdélyi magyar kampány? Székelyföldi autonómiáról, egyházi javak restitúciójáról, kettős állampolgárságról, arról, hogy ki a magyar és ki a még magyarabb, a magyar oktatás szimbolikus kérdéseiről. De hiába keresik, egyetlen szót sem találnak arról, hogyan lesz versenyképes diplomájuk, hogyan lesz élhető európai életük erdélyi, székelyföldi vagy akár magyarországi magyarként. A mi világunk, amelybe őket is belekényszerítjük már olyan avítt számukra, mint az erdélyi magyar ünnepségeken kötelezően elhangzó, a klippben is külön nevesített „templom és iskola”, vagy a csapból is folyó Wass Albert-versek, amelyekről egy irodalomból közepest elérő diák is érzi, hogy ilyent akár ő is össze tudna tákolni, ha nem szégyellné egymás mellé rímbe szedni a közhelyeket.

Gyerekeink, unokáink nem kevésbé magyarok, mint mi, és nem kevésbé műveltek sem, bár folyton folyvást ezt sulykoljuk az „ezek a mai fiatalokkal”. Igenis érdeklődnek a világ és nemzeti közösségük dolgai iránt, csak másképpen - realistábban, sallangmentesebben, mint mi. Talán még fogni kell a kezüket, hogy megteremtsék saját világukat, talán még nem csak elutasítás, hanem egyben segélykérés is ez a dalba foglalt üzenet.

Szülőként persze másképpen látom, értékelem mindezt, de párt- és politikai szempontok alapján mérlegelve is érdemes néhány dolgot szem előtt tartani. Emlékszem, a kétezres évek elején készített egyik felmérésből meglepődve láttam, hogy az RMDSZ leghűségesebb táborát az öregek és a nagyon fiatalok alkotják. Ha kissé szétnézünk a világban, de akár csak Magyarországon is, azt láthatjuk, hogy mindenhol részt követel magának a politikában is az ifjúság, és ha nem kapja meg, megteremti saját pártjait. Persze, hogy feltűnnek szórványosan a hagyományos pártok soraiban is, de tömegesen vagy a szélsőjobboldalon vagy a zöld pártokban bukkannak fel.

Magyarországon is az a legfélelmetesebb, hogy ha végignéz az ember a Jobbik parlamenti sorain, csupa kedves fiatal arcot lát, mint ahogy kampányban az utcán is kedves, jól öltözött fiataloktól veheti át a szórólapot. Túloldalon ott vannak a Lehet Más a Politika zöld ifjai, akik bár a politikai machinációkban még kissé járatlanok, de szaktudásuk, jobbító szándékuk és a társadalmi problémák iránti fogékonyságuk mindenképpen elismerésre méltó.

A székely-magyar ifjúság is keresi a helyét, keresi a hangját, és keresi azt, akire azt a bizonyos pecsétet nyugodtan ráütheti. Az érettük folyó versenyt pedig nem az fogja megnyerni, aki hangosabban hirdeti a székelyföldi autonómia szükségességét, vagy fülbemászóbb a kampánydala, hanem az, akinek lesz bátorsága szimbolikus teremtett világunk fölé helyezni a való világot. És ebben (is) az RMDSZ áll nyerésre, ha az egyre durvuló magyar-magyar iszapbirkózásban képes lesz megtartani saját arcát, hangját, nem pedig az ellenfél fegyverével – hangos magyarkodással, székelykedéssel – próbálja meg legyőzni azt.

Mert akkor félő, hogy tényleg ez lesz az utolsó pecsét.