Az embernek természetes törekvése megérteni a világ jelenségeit. Hogyan befolyásolja ezt a megértést a többszörös, többféle identitásunk? Érdemes lenne ezen olykor elgondolkodni, fölülemelkedve eseményeken és körülményeken.

Életünket három fő dimenzió határozza meg. Az első az egyedi szint – ez a közvetlen individuális létünk, személyünk, a maga bonyolultságával. A második dimenzió az együttesség: családokban, csoportokban, többé-kevésbé tagolt közösségekben (intézményekben, szerveződésekben), nemzetekben élünk. A harmadik az egyetemesség, mindaz, ami az előzőket transzcendálja, ami létezésünkben – beleértve a szellemi, spirituális létet – közös. Tehát a három „e”- szint – egyén, együttesség, egyetemesség – határozza meg mibenlétünket a világban. Továbbá, az emberiség fejlődésének ebben a furcsa szakaszában, talán egy negyedik: viszonyulásunk az e-univerzumhoz, a virtualitáshoz...

Kissé messziről rugaszkodtam neki, de elmondható, hogy igazi mélységében csak ebben a hármas-négyes meghatározottságban érthetjük meg a világot. Nem kellene mindig az egyéni szinten megrekednünk. Nem mintha nem vele kezdődne minden, s nem lenne az is nagyon gazdag, hanem mert bizonyos emberi értékek: szeretet, önbecsülés, béke, igazság, erkölcsösség, türelmesség, közösségvállalás... leginkább az együttesség és az egyetemesség magasabb tudatosságában bontakoznak ki. Néhány konkrét aktuális példából talán kiderül – a magam számára is – hogy mire gondolok.

A migránsválság akuttá vált, érthető nem csupán az aggodalom, ami övezi, de az óvintézkedések szigorodása is. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a menekülteket sehol nem lehet elpusztulni hagyni. Bonyolult folyamatról van szó, amely gyakorlativá élezett egy olyan elvi kérdést, amely jóideje foglalkoztatja az új Európa konstruktőreit. Az egy-, vagy pedig a kétsebességű Unió a megfelelőbb? Visszatartható-e egy tagállam, ha ki akar lépni? Fenn lehet-e tartani a schengeni megállapodást és szférát, ha egyesek nyilvánvalóan „nem szalonképesek”: képtelenek a szolidaritásra, az áldozathozatalra a közös érdekekért? (Nem pedig fejőstehénnek, jobb esetben puszta vitapartnernek, rosszabb esetben a politikai lavírozás eszközének tekintik az Uniót.) A migránsválság szigorodó kezelése átírhat eddigi szabályokat. Érthetetlen a szolidaritás hiánya egyes országok részéről a közös erőfeszítést és áldozatvállalást illetően, a meggyőződésük, hogy a nemzetállami megoldások célravezetőbbek lehetnek.

Hallgatom a Röhrig Gézával készített interjút a Hit Rádióban. Lenyűgöznek a gondolatai. A feltétlen szeretetről azt mondja, egyetlen relációban működik. Nem lehet feltétlen szeretet a feleségben a férj iránt („mert ugye mi van, ha veri”), sem a férjben a feleség iránt (...), a gyermek sem feltétel nélkül kell hogy szeresse a szüleit – csakis a szülő a gyermekét. És ehhez nem kell magyarázat. A Saul fia főszereplője az emberirtásokról elmondja: tele van velük a történelem, a holokauszt mégis egyedi. Nyilván nem egyetlen szempontból, de a Röhrig Géza, volt állami gondozott gyermek felvetette szempont talán a legmegrázóbb. Sem a törökök örmények elleni pogromja, sem a sztálini Gulág, sem a többi emberirtás nem irányult gyermekekre. A holokausztban másfél millió – német, osztrák, magyar, cseh stb. – zsidó kislány és kisfiú pusztult el, az áldozatok egytizede. Soha nem fogjuk megérteni. Annál inkább meg kell értenünk, hogy a legnagyobb embertelenségben a legfontosabb embernek maradni.

Idehaza az „egy vagy kettő” dilemma természetesen a választási törvényt, a fordulók számáról folytatott vitát juttatja eszünkbe. Számomra érthetetlennek tűnik az államelnök pártjának kardoskodása. (Persze a belső ellentétek magyarázhatják ezt is: a párton belül a volt PDL-seknek több polgármesterük lesz/marad, mint a volt PNL-seknek, akik ily módon semmit sem profitálnak a kettejük házasságából. Ghinion...) Szerencsére a miniszterelnöknek helyén volt az esze: a döntés csakis a parlamenté lehet. Az álvita, ami a „reprezentativitásról” folyik, épp emiatt felesleges: a törvénynél nagyobb reprezentativitást semmi sem biztosít, hiszen a lakosságot a legjobban a parlament képviseli. Ami a magyar álláspontot illeti, világos és érthető, végül érvényesülni is fog. Kevésbé értem, hogy egyes helyeken – Marosvásárhely, Udvarhely – mintha nem lenne teljes az összhang a központi és a helyi elképzelések között. Jó lenne mihamarabb közös nevezőre jutni, és a választók felé valamiféle egységet, koncepciót sugározni.

Nemrég rövid, de fontos és eredményes látogatást tett Romániában a magyar külgazdasági és külügyminiszter. Mint Székedi Ferenc kollégánk legutóbbi jegyzetében okosan veszi észre, valóságos paradigmaváltásnak vagyunk tanúi (aminek a jelei egyébként jóideje érezhetőek, bár e mozzanatot a hazai konzervatív sajtó szinte teljesen mellőzte). Szijjártó Péter „Orbán Viktor miniszterelnök szlovákiai gyakorlatát követve úgy vélekedett, hogy a két ország közötti nehéz (értsd: romániai magyarság) kérdéseket egyelőre félre kell tenni és csak akkor kell elővenni, amikor már közös gazdasági, infrastrukturális, uniós és más ’sikertörténeteket’ kovácsoltak.” Láttam olyan megfogalmazást is, hogy a „kényes kérdéseket” úgymond le kell venni az asztalról. Értem a paradigmaváltás politikai logikáját: a magyar kormány most szövetségeseket akar szerezni/megtartani a Brüsszellel való konfrontálódásához. (Még a nacionalista-szocialista Robert Ficóval is milyen jóban képes lenni, pedig annak kormánya még mindig megvonja a hazai állampolgárságot azoktól, akik magyar állampolgárságot is kértek.) Fogalmam sincs, hogy ez miként segíti elő a külhoni magyarok kisebbségi jogvédelmét, s hogyan teszi hitelessé a „szülőföldön való boldogulás” jelszavát. (Arra gondolni is rossz, hogy mit kapott volna mondjuk Göncz Kinga egy ilyen elképzelésért.) Na meg ha lekerülnek a magyar kisebbség ügyei az asztalról, vaj’ hova kerülnek? Az RMDSZ szövetségi elnöke nagyon is hangsúlyozta a kisebbségi gondjainkat: „Találkozónkon az a többszörös jogfosztás is szóba került, amely kapcsán mi korábban is kifejeztük elégedetlenségünk, és amely a román-magyar viszony egyik témája kell hogy legyen. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy vannak olyan, a magyarságot közvetlenül érintő törvények, amelyeket nem alkalmaznak Romániában.”(...) A törvények betartása mellett a közösségi jogok intézményes bővítéséért is szót emel a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Arra is fel szeretnénk hívni a figyelmet, hogy ez egy európai gyakorlat, amely azért szükséges, hogy a romániai magyarság szülőföldjén boldoguljon, biztonságban érezze magát”. Tehát akkor most az lesz, hogy az RMDSZ felteszi az asztalra, a magyar nemzetstratégia meg leveszi, a román nemzetstratégiával lelkes egyetértésben? És megint feltesszük, és ők meg leteszik, tényleg, hova is, a fridzsiderbe? Addig rakosgatják, amíg még elvész, nem jó játék. Azt meg végképp nem értem, hogy ezt a paradigmaváltást hogy a csudába nem kommentálja sem a politikai osztályunk, sem a mi nagyon érzékeny, nagyon nemzeti, nagyon autonomista konzervatív sajtónk…

Végül itt van az „Ádám Béla” korántsem mulatságos esete. A gyulafehérvári érsek bizonyára nem csak megvilágosítónak, de szellemesnek is gondolta a két férfinév párba állítását. Pedig az elég sok kétes dologról árulkodik. Elsősorban: a Béla nem bibliai név, hanem színmagyar eredetű (a középkortól azonosítják a nyugati Adalberttel), ami akarva-akaratlanul azt sejteti, hogy az Édenben az első kertlakók magyarok voltak... És ha már az azonos neműek házasságáról van szó, akkor miért éppen Ádám és Béla, miért nem Éva és Etelka például? ”. (Azokban az államokban, ahol a melegházasság, ez a „társadalmilag elismert viszony” törvényes, legalább olyan gyakori a házasság nő és nő, mint két férfi között). Nem tudom, erről szólva hogyan is állunk a „tipikus férfiszemlélettel”... Az egyházi tiltakozásokat az azonos neműek házasságának alkotmányos elismerése ellen megértem. Szubjektív véleményemet azonban, bevallom, nemhogy nem változtatta meg, de meg is erősítette Gyerő Dávid érvelése, majd később egyházának állásfoglalása – talán amiatt is, hogy a szabad véleménynyilvánítás a sajtónak és általában a demokráciának is alapértéke: „Míg a házasság és a család eszmei értéke, valamint társadalmi és közösségi jelentősége kétségtelen, az ember nemi meghatározottságáról és irányultságáról vallott felfogások között szakadéknyi különbségek léteznek. Vannak, akik bűnnek, erkölcstelenségnek, istentelennek tartják azt, amit mások az isteni világrend természetes velejárójának tekintenek." És az is, amit az unitárius főjegyző állásfoglalásában hozzátett: számára „az Isten által teremtett ember méltóságának feltétlen tisztelete és védelme teológiai alapérték, az ember biológiai meghatározottságát és nemi irányultságát élettani valóságnak tekinti, a nemi önazonosság megélése és a házastársválasztás szerinte alapvető emberi jog”. Nagyon fontosnak tartom Ferenc pápa, a reformer katolikus egyházfő toleráns álláspontját is ebben a kérdésben. Igen, az egyetemesség jegyében! (Futólag jelzem, nincs jelentősége, nem vagyok sem katolikus, sem unitárius.) A házasságok a földön köttetnek, az együttesség társadalmi, közösségi dimenziójában, arccal az egyetemesség felé; egyéni szinten pedig a szabad választás személyiséget kiteljesítő érvényesülésének adnak teret.

A negyedik e-ről, a virtualitásról az utóbbi időben egyre inkább az interneten megjelenő kommentárok, hozzászólások jutnak eszembe. Megértem és el tudom nézni az indulatokat, a sommás, tájékozatlan ítéleteket, meg tudom érteni (és nem tudom elnézni) az ordas helyesírási hibákat, a rettenetes stílust. Egy dolgot képtelen vagyok megérteni: hogyan talál egy ember örömet abban, hogy megaláz egy másik embert?

Fotó: belvarbcs.hu