Mértékadó elemzők szerint Romániában van esély a következő parlamenti választásokon a kétharmados többség létrejöttére. Ha Pontáéknak mégsem jönne össze – Romániában vagyunk –, írják az előrelátók: azt a pár embert egyszerűen megvásárolják az új képviselők közül, amennyi a kétharmadhoz kell. És akkor szabad a pálya!

Magyarország több mint két éve élvezi a kétharmad gyönyörűségét, s tapasztalataink átadásával fölkészíthetjük olvasóinkat a rájuk váró élményekre

és meglepetésekre.

Választások után mindig eljön a józanság pillanata (Anyám, én nem ilyen lovat akartam!), s egyértelműen kijelenthető, hogy senki sem kívánta azt, ami kialakult, ellenben a közvélemény-kutatók és a gyakorlatias politikusok már fölkészültek a haszonlesés beváltására. Mintha ennek a Közép-Kelet-Európában lezajló demokrácia-kísérletnek pont az lenne a lényege, hogy az eredmények sosem a népakaratot képezik le, hanem valami váratlant hoznak, amit el kell fogadnunk, mert előtte megállapodtunk a játékszabályokban.

Magyarországon a kétharmad egyrészt reakció volt az elmúlt húsz évre, amelyben egymást gátolták a nagyjából hasonló társadalmi bázissal rendelkező pártok (szűnjön meg a sok vitatkozás, ellenségeskedés!), másrészt a pártpolitikába vetett balga hit utolsó fellobbanása (nem igaz, hogy nem lehet ezt eredményesebben csinálni!). És kétharmad ide vagy oda, nem szűnt meg a kétosztatúság, és az is kiderült, hogy keskeny a játéktér, nemigen lehet eredményesebben működni.

A kétharmadnak megvan a maga logikája. Ahogy mondani szokták: akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek néz. Akinek kétharmada van, az mindent azzal akar megoldani. Csak (lásd feljebb) az ország gazdasági állapota, a munkanélküliség, a szegénység, az elmaradottság, a reménytelenség nem fog a kétharmadtól meghátrálni. S maradnak azok a szögnek látszó objektumok, amelyek ezzel a kalapáccsal beverhetők: az alkotmány átírása, a sajtószabadság megfaragása, az alkotmánybíróság korlátozása, a zsíros állások megszerzése, a vállalatok és európai pénzek lenyúlása, a szimbolikus térben működő demokratikus fogalmak átértékelése, meg a pártkatonák, a hűséges emberek megjutalmazása.

Nem állítjuk, hogy a román kétharmad ugyanolyan lesz, mint a magyar. Sőt a parlamenti demokrácia működési mechanizmusa is eltérő, de azt jó előre megmondjuk, hogy a kétharmad nem gyógyír semmire, sőt előtérbe rángatja azokat a különben halasztható látványos dolgokat, amelyek a kétharmaddal oldhatók meg. Romániában még külön kérdés, hogy (képzeljük el!) esetleg négy-öt százalék hiányzik a kétharmadhoz, és akkor esetleg felkeresik az RMDSZ-t, és ajánlatot tesznek (megvásárlás – pfuj!), és esetleg valami autonómia-féleség is szóba kerülhet (de mi lesz az ára?!), vagy az eurórégiók kialakításában figyelembe veszik a magyar etnikum elhelyezkedését… És (mondjuk) újraírják az ország alkotmányát a magyar etnikai párt tevékeny közreműködésével.

Eddig, ezelőtt a parlamenti többséghez kellett az RMDSZ, most – talán – a kétharmadhoz. Föl vagyunk mi készülve a kétharmadra? És az ellenségeink?