Nem tudni, miként történhetett meg, hogy Klaus Iohannis kancelláriájának vezetője, Dan Mihalache ellentmondott saját főnökének. Tette mégpedig ezt egy igencsak fontos kérdésben, amikor is arról volt szó, hogy vannak-e álcázott hírszerzési tisztek az igazságszolgáltatásban. A kérdés olyannyira súlyos volt, hogy Klaus Iohannis is fontosnak tartotta tisztázni ezt, felkérésére a Legfelsőbb Védelmi Tanács is foglalkozott vele. És arra a megnyugtató megállapításra jutott, hogy nincsenek. Amit az államfő nagy örömmel hírül is adott. És ekkor a legfőbb tanácsosa vette magának a bátorságot és saját főnökét, valamint a Legfelsőbb Védelmi Tanácsot megcáfolva kijelentette, hogy a Tanácsnak nincsenek is eszközei a kérdés eldöntésére, hiszen képtelen elvégezni huszonháromezer magisztrátus ellenőrzését, és arra sem képes, hogy álcázott hírszerzők után kutasson.

De az is lehet, hogy nem vette magának a bátorságot, hanem – szokásához híven – csöndesen elszunyókált Iohannis nyilatkozatánál, így nem tudhatott róla, hogy ellentmond neki.

Végül is mindegy, hogy miként történt, de tény, hogy Mihalache kellemetlen helyzetbe hozta főnökét, akitől most a Romániai Bírók Országos Szövetsége magyarázatot kér a történtekre.

Klaus Iohannis két dolgot tehet: vagy a Legfelsőbb Védelmi Tanácsot vádolja meg a téves információért (ami eléggé kényes dolog, hiszen a Tanács elnöke éppen az államfő, hogyan ismerhetné be, hogy alárendeltjei félrevezették?), vagy pedig kancelláriájának főnökére keni a dolgot, ami szintén zsenáns, hiszen egyrészt Mihalachénak is a főnöke, másrészt viszont ebben az esetben alighanem meg kellene válnia egyik leghűségesebbnek vélt emberétől.

Ráadásul Mihalachénak akár igaza is lehet, hiszen a Legfelsőbb Védelmi Tanács valóban nem tudja kinyomozni a fedett titkosszolgálati ügynököket, éppen azért, mert ők álcázás alatt dolgoznak, és nincs az a titkosszolgálat, amely kiadná embereit. Ráadásul törvény is kötelezi a titkosszolgálatokat a hallgatásra, álcázott embereik kilétének titokban tartására.

Az egész ügyben az a legkellemetlenebb, hogy a Legfelsőbb Védelmi Tanács megállapításának, Klaus Iohannis kijelentésének maga a hírszerzés mond ellent. Emlékezzünk csak a Román Hírszerző Szolgálat jogi igazgatósága igazgatójának szavaira, amelyből kitűnik, hogy a hírszerzést nagyon is érdekli mindaz, ami az igazságszolgáltatás berkeiben történik. Daniel Dumbravă szerint ugyanis a legfőbb romániai titkosszolgálat a bírósági szerveket „taktikai területnek” (câmp tactic) tekinti, és „megoldásukig figyelemmel követi” a bírósági ügyeket.

Persze, arra is jogszabály van – még 2005-ben fogadták el az ügyészek a bírók jogállásáról szóló törvényt –, hogy magas rangú igazságszolgáltatási képviselők semmilyen formában nem dolgozhatnak a titkosszolgálatoknak. Legyünk derűlátók, és képzeljük el, hogy Justitia istenasszony szolgálói – akik éppen a törvényt védik – maguk is törvénytisztelők, és 2005 után az igazságszolgáltatásba már nem kerülhettek be olyan ügyészek, bírók, akik a titkosszolgálatoknak dolgoztak. (Persze, a nagy kérdés megint az, hogy miként lehet ezt megállapítani róluk?) Ám mi történik azokkal a bírókkal, ügyészekkel, akik a törvény életbe lépését megelőzően voltak a hírszerzés munkatársai? Nos, legyünk még derűlátóbbak, és higgyük el azt is, hogy ők, a maguk részéről megszakították kapcsolatukat a titkosszolgálatokkal. Csakhogy az már közhelyszámba megy, hogy embereiket a titkosszolgálatok nem engedik ki a karmaik közül! És a hírszerzés számára még „élő voltakat” bizony egykori főnökeik továbbra is felhasználhatják, akár a hírszerzés csaknem mindig homályos céljainak szolgálatában, akár saját érdekeikben.

A kérdésre, miszerint a hírszerzésnek vannak-e vagy nincsenek emberei az igazságszolgáltatásban alighanem csak egyféleképpen lehetne válaszolni: akadnak.

Fotó: googleusercontent.com