Államfői tisztségének első évében Klaus Iohannis, mintha csak legelső könyvének címére utalna, lépésről lépésre ismeri fel a hatalom megszerzésének és megtartásának forrásait, jön rá a hatalom előnyeire és gyönyöreire. Nem véletlen, hogy tisztségébe kerülve első célja a hadsereg költségvetésének növelése volt, „saját kormánya” pedig az új költségvetésben jelentősen emeli az erőszervezetek számára megítélt összegeket.

Az államfő szinte mániákusan más akar lenni, mint Traian Băsescu – ennek ellenére nagyjából csak szófukarsága különbözeti meg tőle, tetteiben közvetlen elődje példáját követi. Alighanem igazuk van azoknak, akik kevélynek, felfuvalkodottnak és hiúnak tartják, hiszen – akárcsak Traian Băsescu – tanácsosai kinevezésénél fittyet hányt a jogos kritikákra, de ugyanezt teszi az általa kitüntetett személyek esetében is, ahol megint csak számos bírálat érte.

Elődjéhez hasonlóan nem mentes a populizmustól sem: a kormány kinevezésénél konzultált a civil társadalom képviselőivel, miközben már régen döntött a miniszterelnök személyéről. Kommunikációja a civil társadalommal egyébként kizárólag a facebookra korlátozódik. A becsületes politizálás ígérő Klaus Iohannis hivatalosan együttműködött a kormányfővel, Victor Pontával, eközben megbuktatásáért a saját érdekeit nemzeti érdekké emelő Gabriel Opreával tanácskozott titokban, akit miniszterelnöknek kent volna fel, ha nem jön közbe a hatvanhárom ember halálát követelő bukaresti tűzeset.

Volt pártja, a Nemzeti Liberális Párt élére saját megbízható emberét nevezte ki – emlékezzünk csak, elődje is megpróbálkozott Elena Udreával… Elődjétől eltérően – akinek gondja volt rá, hogy a forma kedvéért a titkosszolgálatok élére ne pártja embereit nevezze ki –, Klaus Iohannis éppen ellenkezőleg járt el a Román Hírszerző Szolgálat és a Külső Hírszerző Szolgálat igazgatójának kinevezésekor. Klaus Iohannis alighanem tanult Emil Constaniescu elnök példájából, aki éppen a titkosszolgálatokkal folytatott harcot veszítette el.

Klaus Iohannis és Traian Băsescu között az egyetlen különbség csupán az, hogy utóbbi mindezt „játékos államfőként”, csípős kommentárok kísértében tette, az előző pedig alamuszi módon, szótlanul.

Persze, a szófukarságnak is ára van. Az államfői lagymatagságon felbátorodott parlament, akárcsak eddig, ismét csak kiállt a korrupt honatyák mellett, újabb előnyöket szavazott meg tagjainak (akárcsak eddig), továbbá a helyi választottaknak, a magas rangú állami tisztségviselőknek. Az „elnöki jóindulatot” kihasználva a titkosszolgálatok megerősítik amúgy sem gyenge hatalmukat, kikényszerítve például az állampolgári szabadságjogokat szűkítő Big Brother-törvényeket.

Az új politikai osztályt ígérő Klaus Iohannis egyelőre békésen együtt masírozik a régi politikai elittel, nem zavarja, hogy a pártok nem változtattak sem ideológiájukon, sem pedig vezetőikön, feltehetően úgy gondolja, jól van ez így, mert hiszen nemrégiben, a Szociáldemokrata Párt „reformja” során a párt élére egy vád alá helyezett személy helyett egy első fokon elítélt pártelnök került.

Klaus Iohannis elnökségének első éve mindenesetre messzire, nagyon messzire elmaradt az államfői kampány során tett ígéretektől: minden szempontból az egyhangúság nyomta rá a jegyét, a reformok elmaradtak, semmi előremutató nem történt, a „politikai megbékélés” pedig nem hozott politikai békét is. A közvélemény-kutatások is jelzik, hogy az emberek nem érezték jól magukat, elidegenedtek egymástól – a külföldre távozók azt is jelzik, hogy az országtól is. Ebből a szempontból ezt az időszakot barátságtalannak, ridegnek is nevezhetjük – mintha csak az év átvette volna az államfő stílusát.

Klaus Iohannis azonban elégedett eddigi teljesítményével, mandátumának ezt az időszakát az újra felfedezett normalitás esztendejének nevezi. Lehet, hogy így van – de ez vajon nem csak azt bizonyítja, hogy a jó közérzethez talán szükség lenne egy kis „őrületre” is?

Fotó: radiotimisoara.ro