Vasárnap késő estig, míg ki nem derül a regionális választások végeredménye, lehet még bizakodni, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség”, az emberi szabadságjogok szülőföldjével, Franciaországgal csak nem esik meg az a szégyen, hogy annyi évszázad után a nyugati demokráciák közül elsőként fordítson hátat mindannak, amit maga teremtett meg és állított példaként az emberiség elé.

Bármi is legyen azonban a végeredmény, akár megnyeri a régiók többségét, akár nem a Le Pen dinasztia, azon a tényen már semmi sem változtat, hogy a szélsőjobboldal lett Franciaország legerősebb pártja, amivel szemben a tradicionális politikai formációk legfeljebb akkor vehetik fel a versenyt, ha összefognak. Külön-külön már sem a keresztény-demokráciában, sem a szociál-demokráciában nincs annyi erő és tartalék, hogy képes legyen megfékezni a populizmus, az Európa- és mindenféle másságellenesség diadalmenetét. Sőt, hovatovább együtt sem elegek ehhez.

Nincs mit szépíteni: a Nemzeti Front néhány év alatt a csúcsra ért, s nem csak Franciaországot hódította meg, hanem sajnos európai példakép is lett. A Le Pen-ek pártja tizennyolc hónapon belül már második választási győzelmét aratta, ami akkor is igaz, ha a regionális választás második fordulójában végül több régióban akár meg is fordulhatnak az erőviszonyok. Mert akkor is legfeljebb a második helyre szorulnak vissza, önállóan elsők maradnak, magukban hordozva a potenciált, hogy előbb-utóbb már senki és semmi sem állíthatja meg őket.

Pedig nem is olyan nagyon régen még csak mosolyogtunk (miután elborzadtunk) az öregúr, Jean-Marie Le Pen faragatlan xenofóbiáján – ki gondolhatta volna, hogy a 2017-es elnökválasztás legnagyobb esélye már az ő lánya lesz ugyanezen eszmék kissé szelídített változatának képviseletében? 2005-ben, a világválság előtt még jelentéktelen kis pártocska voltak, 2010-ben a válság tombolása közepette 13 százalékra nőttek fel. Ma 30 százalékon állnak, s a francia politikai palettán egyelőre nyoma sincs olyan formációnak, de sajnos olyan eszmének sem, amely lenyomhatná a Marine által újracsomagolt apai hagyatékot, a lepeni ideológiai katyvaszt. Magától adódik a „miért?” és a „hogyan történhetett meg?”

Mindkét kérdésre azonnal bekapcsol – legalábbis az elemzőkben, a francia választók többségében, úgy látszik, nem – a vészcsengő, a történelmi emlékeztető: az 1929-33-as is túltermelési világválság volt, s bár a 2008-ban kezdődő, most épp lecsengőben lévő krízist, bármennyire is inkább pénzügyi gyökerűnek tartjuk, valójában mégiscsak a jóléti társadalmak válsága volt, a túltermelésé. S úgy tűnik, az is igaz, hogy a történelem csak ismétli önmagát, mert ami utána következett-következik, az is olyan, mintha az egykori válság utáni évek léptek volna ki a történelemkönyvekből. Akkor is a mindennapi megélhetés nehézségei, az öröknek hitt jólét-biztonság-biztos távlat hirtelen összeomlása vezetett el oda, hogy demokratikus választás útján kerüljön hatalomra Hitler és a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, s hogy különösebb erőszak nélkül, törvényes úton legyen Mussolini Olaszország miniszterelnöke, hogy tömegek kövessék a „Marcia su Roma”-n, a római menetelésen azért, hogy kiépülhessen a nyíltan meghirdetett diktatúra, hogy Közép-Kelet-Európában is tömegtámogatottsága lehessen Szent Mihály Arkangyal Légiójának, a Vasgárdának, Antonescunak, Horthynak, nyilasoknak egyaránt.

Most is a válság tette naggyá a francia szélsőjobbot, nyitott távlatokat Farage brit UKIP-jének, szülte meg a német Pegidát, erősítette meg a szélsőjobb NPD-t és az euroszkeptikus Alternatívát, hozta vissza hatalomba a lengyel szélsőjobbot, s tette egyeduralkodóvá a magyar politikában Orbánt, a szlovákban Ficót, s mossa össze egyre inkább a magyar jobbot és szélsőjobbot.

A sort, sajnos, folytathatnánk… A menekültválság csak hab a tortán, e pártok felemelkedése jóval előtte kezdődött. Tombol a populizmus egész Európában, amivel szemben a hagyományos pártok a hagyományos eszköztárukkal gyakorlatilag tehetetlenek, így egyre több engedményt tesznek a szélsőjobbnak, s nem is veszik észre, hogy közben maguk alatt vágják a fát.

Hogy hová vezet mindez, meddig követjük a harmincas évekbeli mintát, rövidesen kiderül. A francia Nemzeti Front úttörő volt ilyen téren, az ő sorsuk a továbbiakban is jelzés értékű és egyben példa is lehet. Ha a francia társadalomnak sikerül megtörnie a Nemzeti Front lendületét (ami nyilván nem vasárnap történik meg, de már az is jelzésértékű lesz e téren, hogy abszolút győzelmet ünnepelhetnek, vagy meg kell elégedniük a második hellyel), akkor van remény arra, hogy belátható időn belül egész Európában megtorpan a diktatúrák irányába tartó menetelés. Kiderül, hogy átmenetileg, vagy pedig hosszú távon tűnik el az európai politika színteréről a centrum, a mérsékelt demokratikus jobb- és baloldal.

A Le Figaro az első forduló után azt írta, Franciaországon „a harag szélvésze” söpört végig. Hozzátenném, az elvakult haragé. Azé a dühé, amely csak rombol, de hosszútávon élhető emberi életet építeni nem képes.

Személy szerint azok közé tartozom, akik még hisznek abban, hogy Franciaország gyökereiben demokratikus ország, tényleg a szabadság, egyenlőség, testvériség szülőföldje, amelyet ugyan most meglegyintett a pro-fasizmus szele, de ez talán elegendő lesz számára a felébredéshez, a kijózanodáshoz. Nem hiszem, hogy a Szajna partján annyi év(század) után bármiféle diktatúrának esélye lehetne akár átmeneti győzelemre. Márpedig, ha Párizsban nem, akkor Londonban sem, s akkor Kelet-Közép-Európa is előbb utóbb, mint tette azt mindig a történelem során, követni fogja őket.

A Le Pen család feladta a leckét Európának. De a vén kontinens eddig minden nyavalyáját leküzdötte, minden diktatúráját megdöntötte. Európa most tévelyeg, ám vissza fog találni demokratikus önmagához. Hiszen ez tette naggyá. Csak idő kérdése. Remélhetőleg ezt az időt nem történelmi léptékben kell majd mérnünk.

Fotó: hirtv.hu