Néhány esztendővel ezelőtt az egyik nagy magyarországi multinacionális cég romániai részlegének kommunikációs vezetője mesélte el, nyilvános előadáson, hogy a gazdasági életben jól bevált PR módszer szerint erdélyi újságírócsoportot hívtak meg autóbuszos háttér-látogatásra, hadd tekintsenek be ilyen-olyan színhelyeken, előadótermekben a vállalkozás működésébe, múltjába, jelenébe, elképzeléseibe. Hozták-vitték az újságírókat, ellátták őket a szükséges médianyagokkal nem csupán papíron, hanem elektronikus adathordozókon, és persze más szolgáltatásokban sem volt hiány, hiszen az újságíró sem kizárólag egy golyóstoll, egy hangrögzítő vagy egy kamera, hanem buzgólkodjon bármiféle médiában is, végsősoron vendéglátást kedvelő emberből van faragva. Az úgymond szakmai kirándulás után a vezetőség heteken át várta a profitadóból természetesen leírható befektetés erőteljes hatását.

A szórni kívánt adatokkal, grafikonokkal, az arculatot a kívánalmak szerint alakító okos és szép mondatokkal kezdtek is egymásután megjelenni az anyagok, a sajtós elégedetten dörzsölte a tenyerét, amikor valami megtörte a csodálatos harmóniát: az egyik erdélyi internetes hírportálon megjelent egy olyan szöveg, amelyet hiába olvasott el ötször-tízszer-tizenötször, akkor sem értette. A szerző ugyanis, akinek ugyanolyan élményekben volt része, mint társainak, nem ugyanazt írta mint a többiek. Egy árva szót sem szólt számokról, adatokról, sikerekről, hanem arra vesztegette a billentyűzetet, hogy lepötyögje, miként nézett ki a kapusfülke és a bejárati szemetesláda, hogyan, milyen arckifejezéssel jöttek-mentek az alkalmazottak, és közben bőven idézett saját gondolataiból, feltételezéseiből. Azaz sok olyan mondatot összehordott, amelyeknek a multi cég kommunikációjának az alakítója nem értette sem a célját, sem a logikáját. Pedig –csóválta a fejét – a világhálós statisztika szerint azt a furcsa valamit mégis olyan sokan olvasták.

Gonzo-riport – mondtam neki az előadás után, keressen rá egy szabad percében és megtalálja. Amerikai gyökerű, posztmodern újságírás, a tárgyilagosság nem ugyanaz számára, mint amit a hagyományos, úgymond objektív és meglehetősen unalmas sajtószövegek jelentenek. Nyers és friss, megfésületlen mondatok, meghökkentő szó- és fogalomtársítások – az internet éppen ezért fedezte újra fel. Rákattintanak, még akkor is, ha nem olvassák el csak a bevezetőt.

Nem folytatom, csupán annak magyarázataként írtam ezt a néhány mondatot, hogy miért voltam olyannyira kiváncsi Kelemen Attila Ármin Így működik Markó Béla című interjúkötetére, a kérdésekre, a válaszokra, a könyv egész szerkezetére, felépítésére, stílusára, voltaképpen arra, hogy az első erdélyi magyar e-könyv mennyire tükrözi azt az erdélyi magyar médiabeli hangváltást, amellyel Kelemen és munkatársai a Transindexen menetközben kísérleteztek, az utóbbi időben viszont egy kissé kifakítottak, valahogyan úgy, amint egykoron, az 1968-as, harcias nyugati diáknemzedékek nőttek bele akarva-akaratlan a társadalmi establishmentbe.

A könyvet nem képernyőn böngészgettem, hanem utóbb megjelent, hagyományos formában fogtam kézbe és ami rögtön meglepett:hihetetlenül könnyű. Mármint a súlya, amint az átlagember, avagy a tömege, amint a fizikus mondaná. Viszonyítva más, száznyolcvan oldalas könyvekhez, alighanem kolozsvári Koinónia kiadónak ez a gyulai Dürer nyomdában nyomott kötete a romániai magyar csúcstartó, nyilvánvalóan a használt (újra felhasznált?) papír alacsony fajsúlya miatt, amely viszont legkevésbé sem befolyásolja a nyomtatás minőségét vagy az olvashatóságot.

Ez utóbbinak pedig kimondottan javára válik a szerkezet is. Kelemen tíz Markó-beszélgetését olyan alcímekkel látta el, amelyeket leginkább a tartalomra utaló lead-eknek neveznek az újságírók, én azonban szívesebben gondolok vissza Karácsony Benő Napos oldalára, illetve fejezetcímeire. („Csúnya napok. Sok tolvaj van a világon – mondja Rideliné és az ő tapasztalatában meg lehet bízni."). Az immár rádiós Kelemen (Erdély FM) a beszélgetéseket minden bizonnyal rögzítette és utána írta át, aki azonban Markó Bélát legalább egyszer hallotta beszélni, az tisztában van vele: az interjúalany olyan pontosan fogalmaz, hogy az írásbeliségre való áttérés nem jelentett sem különösebb nehézséget, sem torzítást.

A szöveg így olyan, helyenként úgymond nehéz kérdésekre adott, önmaguk logikáját következetesen betartó válaszokból áll össze, amely jóval nagyobb mértékben mutatja be saját, emberi erőterében Markó Bélát, mint az első, Ágoston Hugó készítette interjúkötet (Lábujjhegyre állt ország, 2006.), amelyben a politikus, illetve a politikai-közösségi feladatok kapnak főszerepet. Persze, ne gondolja senki, hogy Markó Bélának a fedőlapon bemutatott fogaskerekei valamiféle bulvárt őrölnek. Erről szó sincs: Markó olykor leveszi a nyakkendőjét és kigombolja az ingét, de nincs tréningruhában egy konditeremben.

Bárkit, aki végigkövette az RMDSZ volt országos elnökének közéleti munkásságát az elmúlt két évtizedben, nem éri meglepetés, hiszen ugyanazt a Markót látja, aki politikus létére nem adta fel gondolkodó, erdélyi értelmiségi habitusát, aki tisztában van saját közösségének gyakorlatias hétköznapjaival, aki nem kinyilatkoztat, hanem töpreng-tűnődik-mérlegel, aki úgy képes alkalmazkodni a változó politikai körülményekhez, hogy az valamiképpen előnyös legyen saját közössége számára. Kelemen beszélgetéseiből viszont kissé többet megtud Markó pénzzel, üzlettel, vállalkozásokkal és vállalkozókkal és jónéhány olyan más témával kapcsolatos nézeteiről, amelyek csak nagyon ritkán szerepelnek a felszínen.

A könyv ennek ellenére nem Gonzo, a könyv Markó és valószínű, a második állomás azon az úton, amely a még kényelmetlenebb kérdések fele vezet. Persze, a választások után, amikor újból szavazatok ezrei hatalmazzák fel Markó Bélát, hogy szenátorként még legalább négy évig ott maradjon a nagypolitikában. Gonzosítva: hogy működjön, mert szükség van rá.