Épphogy csak belenéztem, de máris ötven oldalt olvastam el belőle, mert tényleg nem lehet letenni.

A jó és izgalmas könyvekhez jár ez a ragasztó, vagy micsoda, hogy nem akar kiesni a kezedből, még egy oldal, csak még egy, és már a megállóban is olvasod, meg a péknél sorban állva.

Réz Pál interjúkönyve ez (hangos memoárja, a címe Bokáig pezsgőben), Parti Nagy Lajos kérdéseivel, amelyek persze nem puszta kérdések, hanem a beszélgetés másik fele, hiszen épp ettől lesz igazán érdekes, hogy nem faggatózik, hanem beszélget, néha egy sornyit szúr közbe, máshol maga is mesél, idéz, terelget.

Rézúr pedig mesél, mintha maga az idő csicseregne, az aranykor, és ezzel egy idő után már nem is vitatkozol. Mert miért ne lehetne pont az az időszak a magyar irodalom (egyik) aranykora, amelyben ő élt? Persze egy kicsit mindenki úgy érzi, hogy akkor volt az aranykor, amikor ő élt és alkotott, én a szubjektív nagyesküt le merném tenni, hogy kilencventől mindmáig tart egy másik aranykor, de ez így van rendjén.

Persze az utolsó fejezettel kezdtem, a Holmissal, mert az friss, és egyáltalán nem bosszantó, hogy arról kevesebbet beszél (egy fejezet a 12-ből) mintha a korábbi életszakaszokhoz képest ez a negyedszázad nem lenne annyira fontos, pedig fontos az, de minek ezt annyit emlegetni? Az is igaz, hogy a beszélgetés java része '92-ben készült, amikor még nem lehetett olyan pontosan látni, hogy mi is a Holmi, vagy mi is lesz valójában. Akkor sem egy lap volt csupán a többiből, de olyan kultusza mint ma, nem sokkal a megszűnése után, még nyilván nem volt, nem is lehetett. Ezt majd a hamarosan megjelenő háromkötetes antológia fogja pontosabban megfogalmazni.

Utoljára még Beszél Csurkáról, Vasról, Petriről, hogy utóbbiban látta leginkább az új korszak József Attiláját, de hát a pia, meg a körülmények... Itt persze vitázik az olvasó is vele, mert minek kellene minden kornak, korszaknak egy új József Attila? Miért nem elég egy Kemény vagy egy Térey? Tóth Krisztina vagy Balla Zsófia? József Attila sem az új Arany volt annak idején, hanem ő maga. Petri meg pláne. A jó költőket valahogy nem összehasonlítva olvassa az ember, nem azt mondja, hogy ez az íz itt akár Pilinszky is lehetne, hanem ez mindenestől Petri már, a maga napsütötte és árnyékos sávjaival. Az önsorsrontás folyékony dadogásával.

De ez talán azért is van, mert az olvasó sosem irodalomtörténész vagy nem szerkesztő, másként tagolja az időt, nem korszakokban, hanem sorokban gondolkodik, hogy jó lenne megint belelapozni az Amíg lehet-be, hogy érezze a halál savanyú, borgőzös leheletét, meg benne az életét is, mint egy fokhagymás fasírtét.

Aztán valami szíven üt (sok minden más is), amikor a gyermekkoráról mesél, a negyvenes évekről, Aradról és Váradról, hogy volt utóbbiban egy könyvkereskedés a Fő utcán (Vidor Manóé), ahol nagyon elcsodálkozott a vásárló, ha két hét után még nem lehetett kapni az új Malraux-regényt, franciául persze. A rendelés után egy hétre már ott is volt a kötet, ahogy a francia lapokat is meg lehetett venni egy nap késéssel.

„A polgári réteg sokkal közelebb volt Európához, mint most”, mondja, és ezzel valahogy mindent megértünk. A mai nyűglődést és helykeresést, a lassú hátramozgást, a tehetetlenséget. Ebből a néhány sorból kiderül, hogy mi minden (a műveltség és tájékozottság igénye például) úszott el a Dunán a viharvert évtizedek során, akár a dinnyehéj. És vélhetően semmi sem hozza már vissza, mert a vaksi irigykedés és gyűlölet maradt a helyén. Mert nem látjuk, nem ismerjük, nem vagyunk igazán benne. Nincs iránta napi igény, ezért a szegény mai Vidor Manó leginkább azon csodálkozna, ha valaki friss, eredeti francia regényt kérne tőle a boltban. Minek az? Ha sikeres, akkor majd lefordítják. Csakhogy akkor már nem mi döntünk, hanem mások. Helyettünk. Azt hiszem, ez az új idők legfontosabb jelensége.

És ezért nem pezsgőben gázolunk bokáig, hanem valami furcsa színű löttyben: melegebb és kényelmesebb. És talán még iható is.

Fotó: librarius.hu