A Magyar Dráma Napján a marosvásárhelyi színház Tompa Miklós társulata ősbemutatót tartott: felolvasószínházi produkcióban, Gáspárik Attila rendezésében mutatta be Varga Gábor drámáját.

El kellene adni a kályhát, mert rengeteg a tartozás, de a férfi nem akarja, rengeteg emlék fűzi hozzá, holott az asszony már vevőt is talált reá, egy németországi régiségkereskedőt. Hazalátogat a leány, aki azonban csak mobilozik és skype-ol. Hirtelen sötétség és víztelenség borul a városra, ám a férfi a gyertyafényben is megismeri a betoppanó üzletembert: régi osztálytársa, egyik legjobb barátja. Első nap csak morog, második nap ellenben fegyvert fog a visszatérőre, aki egykor besúgta. Kiderül, annak apja halálos beteg volt, és a hatóságok megzsarolták, de igyekezett „jókat” jelenteni. A férfi végül ingyen odaadja a kályhát.

Van még egy román szomszéd is, aki viszont puszta színfolt: jön, kölcsön kér ezt vagy amazt, éppen csak a típust képviseli, a mindenkori román szomszéd alakját, akihez, hiába a lánnyal felidézett mondóka, semmi mélyebb köze nincs a szereplőknek. Meg egy román rendőr, aki a mindenkori balkáni hatalmat képviseli: nagy szájjal mondja a semmit.

Varga Gábor drámája gazdag. A leány rászól a szüleire: ne veszekedjetek, azok meg hüledezve: beszélgetünk. A szomorú az, hogy senki nem akarja a megoldást: az alakként meglehetősen egysíkú lány nem azért szól, hogy kilépjenek a problémából, hanem, hogy csend legyen, és nyugodtan skype-olhasson, a szülők vitatkoznak, de mindegyik marad a korábbi állapotában: az asszony a tartozást félti, a férfi az emlékeket. A férfi azon nyomban felmenti a besúgót, aki elárulta a bizalmát, sőt, ingyen neki adja az annyira féltett kályhát.

Az erdélyi szemforgatás és felületesség minden bugyra ott van a történetben. Jobb nem felszínre hozni mindent, és ha már elkerülhetetlen, nyomjuk vissza, amilyen gyorsan csak lehet. Hogy bocsáthatunk meg ilyen könnyen egy életen át cipelt sérelemért?! Hogy játszhatjuk a sértettet, ha a sebünk egy délután alatt begyógyul?! Milyen kályhához ragaszkodunk, és tartjuk érzéketlennek, szívtelennek, nemtörődömnek a feleségünket, mert ő nem teszi?! Hogyan mondunk József Attilát („Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni”, mondja maga elé a férfi egy adott pillanatban), miközben a pátosz csak látszat, semmi más?!

A bemutató utáni beszélgetésen Varga Gábor elárulta, egy újabb drámája is elkészült már. Remélem, az is ilyen égető problémákat tárgyal, hiszen a besúgó-gubancot már Páskándi is megpróbálta kibogozni: a Vendégség jó és okos, illetve buta besúgó dilemmáját feszegette, ezen a vonalon tehát tovább kellene és lehetne kaszálni, és egy egész estés, árnyalt darabot írni. De a Kályhabúcsúztatót is megrendezhetné egy merész rendező, aki vállalná a célkeresztbe állítását