Nem szívesen lennék most Göteborgban magyar író.

Pedig elvileg épp a magyar irodalom díszvendégeskedik a svéd könyvvásáron, népes íródelegáció utazott ki, köztük igen jó szerzőkkel, akik a frissen fordított könyveiket mutatják be odakint. Csakhogy már a megnyitó előtt felmerültek olyan hangok, hogy egynémely svéd művész bojkottra készül, természetesen nem az írókkal, hanem a magyar kormány képviselőivel szemben.

Így aztán semmilyen svédcsavar nem volt abban, hogy már a megnyitó sem zajlott le botránymentesen. Az Index arról tudósított, hogy Masha Gessen orosz-amerikai származású író a vásár megnyitó beszédében kirohant Magyarország menekültpolitikája ellen. Elmondta, hogy a határon épített kerítés miatt mennyire elkeseríti mindaz, hogy a magyar állam képviselőivel kell megosztania a színpadot. Erre nem is késett az acélos diplomáciai válasz, mert a közönség soraiból felállt Hammerstein Judit, a Balassi Intézet főigazgatója, és Íjgyártó István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium államtitkára és elhagyta a termet.

A magyar író pedig ilyenkor olyan, mint a töltelék a Pilóta kekszben. Mert hiába is gondolják így egynéhányan, magyar író nem szívesen szidja kéjes örömmel vagy diadalittasan saját hazáját külföldön. Egyrészt mert sosem tesz egyenlőséget az ország és annak kormánya között, másrészt ilyenkor meg kicsit olyan, mint a válogatott mezt felöltő futballista: büszkeséget is érez, még ha ennek tárgya javarészt megfoghatatlan is. Mert nem Orbánra vagy Gyurcsányra büszke, hanem az íróasztalára, a szomszédra vagy a kutyájára, egy csöndes délutánra a kertben. Puskásra és Pilinszkyre. Arra, ami szintén Magyarország, és aminek egyik darabját ő most elhozta ide. A maga suta szeretetével, még ha ezt nem is reklámozza feltűnően.

Én ugyan a fél kezem felén meg tudnám számolni, hogy hányszor voltam magyar íródelegáció tagja, de a tapasztalat mindig ugyanaz volt: mindenki válaszolt minden kényes kérdésre, de soha nem lovalta bele magát valamilyen vérgőzös ellenálló szerepkörébe. Nem esik jól, nem is egészen tisztességes. Arról nem beszélve, hogy nem Bodor Ádám, de még Jókai Anna sem testesíti meg Magyarországot, a magyar kormányt, még ha utóbbit a tenyerén is hordozzák a hazai kormánypolitikusok. Ami irodalom, az nem politika, bármennyire is szeretnénk néha. Egy regény vagy vers se nem bontja, se nem építi a kerítést.

Viszont az már érthető, hogy néhány művész szeretné számon kérni az emberség hiányát, és bojkottálna – csakhogy ezzel a magyar irodalom és ottani képviselői is csapádba esnek. Főként azért, mert ekkor már a kutyát sem érdekli a könyv, vagy a szerző, és a bojkottot hirdetők szemében már a gulyáspaszta is a bűnös politikát testesíti meg, nem csak a Sinistra körzet vagy a magyar nagykövet. Ilyenkor kicsit már mindenki veszít.

Persze az sem jönne rosszul, ha az érintettek nem úgy viselkednének, mint a durcás kisgyerek. Ha képesek lennének tűrni a kritikát, és nem csak azt hápognák, hogy egy megnyitó nem a kormánykritika terepe. Ha képesek lennének megszokni, hogy az irodalom és annak eseményei a szabad beszéd és gondolatok terepe. Ahol csak érvekkel és nem durcáskodással lehet bármit is elérni. Sőt, az sem árt, ha valaki időnként el tudja ismerni a hibáit. Egy ilyen aprócska gesztussal talán már nem is lenne olyan sötét a kép.

De hát mi most arról vagyunk híresek, hogy jól beleállunk mindenbe. Sértődünk és kioktatunk. Külügyminiszterünk a fél világnak kiosztotta már a maga sallerjeit. Aztán csak pislognak dühükben, hogy miért Bodor Sinistráját és miért nem Jókai Anna könnyes zsoltárait érti jobban a svéd közönség. S közben azt is tönkreteszik, amit értékként mutathatnának fel. Kiemelt helyen, gyönyörű standon. De hát mikor is érdekelte őket egy jó, de hálára képtelen szerző?

Fotó: szallashelyek-utazas.info