Demény Péter: Asztalos Ágnes jó szeme

„Nálunk a tömbházban csak férfiak laknak. Szerintem Önöknél is.” Így kezdődik az az egészen kivételes cikk, mely a Hargita Népe idei szeptember 14-i számában jelent meg. A férfiak és névtelen nők világa olyan jelenséget elemez, amit a romániai magyar nyomtatott napilapok cikkeinek többsége még csak észre sem vesz, íródjanak bár Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen, Nagyváradon vagy Székelyudvarhelyen.

Asztalos Ágnes felfigyelt egy látszólag banális dologra (de hát emlékszünk Kolumbusz tojására…) Mégpedig arra, hogy: „Mihályok, Péterek, Jánosok szerepelnek a kaputelefonos névsoron”, azaz a családokat metonimikusan mindig a férfi jelenti. A férfi van birtokon belül, a nő és a gyerekek puszta járulékok.

Mint lenni szokott, ha az ember valami megrázót olvas, rögtön kutatni kezdtem az életemben. Kolozsvári kaputelefonunkon az én nevem állt, a lakásunk ajtaján viszont már az, „Demény család – Fam. Demény”. Asztalos Ágnes a kaputelefonról beszél, tehát én is súlyosan sáros vagyok, csak az vigasztal, hogy úgy fejezi be a cikkét, „Még ma lecserélem a mi névtáblánkat is az ajtóról. Vagy odafirkálom az én nevemet is.” Tehát eddig náluk is csak a férje szerepelt az ajtón is.

Olyan ez, mint a Vekerdy-szindróma. Zsúfolt termek tapsolják véresre a tenyerüket Vekerdynek, aki folyamatosan arról beszél, mennyire kártékony a teljesítménykényszer, melybe beleneveljük a gyermekeinket – aztán mindenki hazamegy, és elfeledkezik a tenyeréről. Zsúfolt termek tapsolnak Székely Csaba drámáinak, melyekben komoly téma a falvakra többnyire jellemző alkoholizmus és macsóság – aztán mindenki hazamegy, és úgy él, mintha Székely Csaba a világon sem lenne.

A dolog azonban még ennél is súlyosabb. Mert sokan úgy érzik, ez a „normális”. Egy férfi be kell tudjon verni egy szeget, egy nő meg kell tudja sütni a rántott húst, a gyermeknek kuss a neve a felnőttek társaságában, vagy ha nem kuss (manapság már ez a szokásos), akkor „olyan drága”, és „úgysem ért semmit”. „Normális” tehát, hogy a férfi elöl megy, mint egy komor bika, a nő utána illatozik, mint egy beszélő virág, aki közben mindenféle feladatokat lát el, a gyermekek pedig ahol érik. „Normális”, hogy „tudjuk”, ki a „könnyűvérű nő” (kurva), hiszen csak a kurvák vesznek fel ezt vagy amazt, öltöznek így vagy amúgy. Holott emlékszem egy itáliai festményre, melyen a hetérák egyszerűen – szomorú, magányos nők. Hogy mit látunk, az nem független attól, hogy mi magunk kik vagyunk.

Úgyhogy hosszú út áll még Asztalos Ágnes előtt, mint ahogy hosszú úton lépkedünk már vagy huszonöt éve. Nem lesz unalmas.

Kimaradt?