Ciprasz görög miniszterelnök lemondása óta azon filózok, hogy kinek is használ ez, amikor erről a lépésről már az első vélemény az volt, hogy még tovább destabilizál egy különben is instabil helyzetet. A miniszterelnöknek eléggé tiszták az elképzelései: alig tehetett mást, mint hogy lemond, ez legalább azóta érezhető, hogy nem tudta tartani az EU további segítsége ellenes pénzügyi „keresztes háborúját”.

Az „euróövezetben vagy euróövezetből” kérdésre az általa rendezett referendumon megkapta az egyértelmű választ, aztán elbukott a kemény vonal, és kiugrott a hajóból az egész képlet legkomolyabb komponense, Varufákisz pénzügyminiszter. Kihátrált a szakma, s a politikon kompromisszumot kötött – hogy mekkorát, az csak tippelhető.

Hangsúlyozom: ami Görögországgal történt, az az ész nélküli kölcsönkérések és eszement kölcsönadások sorozatának eredménye. Mire kiderül, hogy oda dől és onnan dől is szét a lé, már késő volt számonkérni bármilyen rendszerszigort, mert nem volt ilyesmi, s nem jön létre attól se, hogy alig bevezetve alkalmazni akarják.

Kitűzték az előrehozott választásokat szeptember 20-ra, rendben. Az Unió meg azonnal közölte: referendumozhatnak arról, hogy kell-e nekik Ciprasz vagy se, marad a Sziriza vagy csak fél-Sziriza a legbalosabb szárnya saját szárnyalásával – a donorállamokat, az Uniót az érdekli, hogy tartsák a megszorításokat. Ha Ciprasz tud valamit, s azért választat, hogy megválasszák őt, programja romjait, vagy pártja romjait, úgy azt teszi, amit bármely politikus: menti, erősíti magát és pártját egy sikeres népszavazással. S ha nincs siker, úgy sem tűnnek el.

Ám figyelemre méltó, hogy amikor a parlamentnek arról kellett voksolnia, hogy elfogadják-e az új megszorításcsomagot, érdekes képlet alakult ki: felszínre került a Szirizán belüli forrongás, a démonizált jobboldali ellenzék az eurozóna feltételei mellé állt, így a szirizás parlament csak elfogadta a megszorításokat.

A jobboldal természetesen nem tehetett mást, de elgondolkodtató, hogy mi lesz, ha a balos Sziriza még balosabb – és méltán kiábrándult – darabjainak leválása nem áll meg, ha mondjuk ennek az elégedetlenségnek a legújabb szüleménye, a legbalabb „Népi Egység” eleget elszipkáz az anyapárttól ahhoz, hogy legitimálódjék: ahhoz keveset, hogy jelentős erőt képviseljen, ahhoz azonban bőven eleget, hogy tovább fragmentálja a széthullást. Készakarva kerül át a labda a jobboldal térfelére (mondjuk, dobta Ciprasz), mert akkor nem veszít arcot sem ő sem maradék pártja, vagy akaratlanul segíti labdához a Sziriza belső őrlődése, önfelőrlése?

Bárhogy süljön el szeptember 20-a, ennek a vergődésnek egy nyertese biztosan lesz, rövid- és hosszútávon egyaránt. Szépül ismét a neonáci Arany Hajnal, kopik lefelé róla a riasztó botránymáz (nézzétek: a bal- és mégbalabb oldal is csak pofázik, de morálisan beszekundázott, a jobboldal meg szélkakasság okán rég levitézlett)...

S akkor még nem számítottam ide Görögország súlyos migrációs problémáját, amelyet a szankciókkal együttesen lesz, aki kihasználja.