Gál Mária: Hála, pénz

Már a megnevezést is álszentnek, hazugnak tartom. És felháborítónak is. Ha egy pincérnek pénzt adok a kiszámlázott szolgáltatás fölött, az borravaló. Ha a benzikutasnál hagyok néhány lejt, amiért megtankolt és lemosta az autóm ablakait, vagyis plusz szolgáltatást nyújtott számomra, annak még neve sincs. Ha egy közigazgatásban dolgozó személynek lennék nagyon hálás, amiért elvégezte munkáját és megoldotta ügyes-bajos kérelmem, akkor már korrumpálnám az illetőt, aki, elfogadás esetén korrupció miatt jogi úton felelősségre vonhatóvá válik. Ha viszont az orvosnak, nővérnek dugok a zsebébe borítékot, azt hálapénznek becézi szemérmesen a közvélemény.

De egyáltalán nem háláról van szó, és ezt a „kedvezményezettek” is tudják. Hanem félelemről.  A boríték elfogadása pedig, túl az erkölcsi aggályokon, igenis törvénysértés, mert erősen kétlem, hogy az egészségügyi dolgozók adóbevallási ívein ott sorakozna a „hálás” betegek hozzájárulása családi költségvetésükhöz. És olyasmire sem ismerünk példát, hogy az adóellenőrök és a vagyonosodásokat ellenőrző ilyen-olyan testületek vizsgálták volna azt, hogy a szemérmetlenül kevés bérből élő professzoroknak mégis miből futotta kacsalábon forgó úszómedencés villákra és meseautókra?

Miért lenne a hála kifejeződése az, ha műtét előtt a sebész legális fizetésének egy töredékét sem kapó szerencsétlen kisnyugdíjas kínkeservesen összespórolt pénzét a fehér köpeny zsebébe dugja, majd szépen megkeresi az altatóorvost, mert nyilván nyomatékosan közlik vele, ki lesz épp a soros, s neki is hálásan gazsulál, majd sorra a nővéreknek is, hogy ellássák, míg tehetetlenül fekszik a műtét utáni napokban?

Persze, beidegződés is van benne jócskán, de tapasztalat is.  Hiába fizetjük havi bérünk tetemes részét társadalombiztosításra, hiába veszünk igénybe úgymond ingyenes, alanyi jogon járó szolgáltatást, a tisztességes ellátásért külön zsebbe fizetni kell. Romániában és Magyarországon egyaránt. A különbség csak annyi, hogy Romániában ajánlatosabb előre hálásnak lenni, Magyarországon ráér utólag, már ha vissza is akarunk még menni kontrollra.

De nem is olyan rég döbbentem hallottam, és nem folyosói pletykákban, hanem az érintettektől, hogy az erdélyi városban az onkológián még a receptért is három éven át száz lej erejéig voltak mindannyiszor hálásak, úgy hogy a szakorvos egyszer sem kérdezte meg, hogy egyáltalán hogy van a beteg. Kiírta a morfiumtapaszt, oszt csókolom.

Nem állítom, hogy csak ilyen orvosok, nővérek vannak. Személy szerint, pedig jócskán volt alkalmam kolozsvári gyermekkórházhoz, budapestihez egyaránt, sőt szüleim révén a marosvásárhelyi sebészethez is, én mindig a szebbik, emberi oldalát tapasztaltam meg.  Örökre hálás maradok a kolozsvári, nem tudom hányas számú gyermekkórháznak, annak, amely a mentőszolgálat mögött van, amelynek személyzete gyakorlatilag megmentette gyermekem életét, olyan heroikus küzdelmet folytatva a csöppségért, amilyent addig csak idealista filmekben láttam. (A teljesség kedvéért hozzátenném, mindezt úgy, hogy az ötéves kislány nem tudott románul, a személyzet pedig kivétel nélkül román volt, és senki egyetlen fityinget nem vett el.) és ugyanezt tapasztaltam a budapesti Kardiológiai Intézetben is.

Mindenki azt mondta, csupán azért „ennyire rendesek”, mert én újságíró vagyok, félnek tőlem. De ez sem igaz, hiszen alig két éve a marosvásárhelyi sebészeten senki sem tudta mi a foglalkozásom, és bár ha magamról van szó, elvből nem adok csúszópénzt egyetlen orvosnak, nővérnek sem, édesanyámra való tekintettel én is a legjobbat próbáltam számára biztosítani. Természetesen borítékkal. De a sebész sem előtte, sem utána nem akart hálát, azt mondta, a munkáját végzi. Tisztességgel végezte is, és akárcsak a kislányom esetében, itt is mindenféle etnikai felhang nélkül. A moldovai származású orvos egyáltalán nem tud magyarul, a beteg anyám pedig azt is elfelejtette románul, amit tudott, mégis naponta többször lehetett szerencséje orvosához, aki mindannyiszor keresett egy tolmácsot, ha épp azokban az órákban akarta látni, amikor engem nem engedtek be.

Szóval nem annyira fekete –fehér a helyzet, amennyire első ránézésre tűnik. Viszont mindenképpen és sürgősen kezelendő. Az, hogy egyáltalán felmerülhetett a „hálapénz” legalizálásának ötlete mind Magyarországon, mind Romániában vérlázítónak tartom.  Tényleg lehet, hogy e plusz forrás nélkül nagyobb lesz az egészségügyi dolgozók elvándorlása, de talán azzal is számolni kell, hogy ezzel gyakorlatilag kötelezővé teszik a hálapénzt, s ezzel nagyon sok kiskeresetűt és kisnyugdíjast gyakorlatilag, némi túlzással, halálra ítélnek. Bizonyára sokan találkoztak már olyan esetekkel, amikor a beteg azért nem fordult orvoshoz, azért nem vette igénybe a biztosítása folytán számára is járó ingyenes szolgáltatást, mert „nem volt rá pénze”.  Nyilván, ellátták volna, ha szerencsés, akár maximálisan tisztességesen, ha kevésbé szerencsés, akkor ímmel-ámmal. De annyira megrögzült már a közgondolkodásban, hogy „ami jár az jár” az orvosnak, hogy ilyen helyzeteket szül.

A probléma másik vetülete sem kevésbé fontos. Az adómentes feketepénzeken királyként élő nagyokat nyilván már nem lehet megváltoztatni, ők nem pirulnak el egy-egy boríték láttán, de az ifjabb generáció igen. Márpedig a jelenlegi bérviszonyok közepette vagy elmennek oda ahol eleve a teljesítményük és munkájuk fontossága alapján értékelik szaktudásukat, ahol pirulás nélkül tehetnek szert tisztességes jövedelemre, vagy előbb-utóbb ők is beállnak a sorba.

Minden tiszteletem Mugur Isărescu jegybanki kormányzónak, hiszem, hogy Románia megütötte a főnyereményt, amikor épp őt nevezték ki a jegybank élére, de talán első alkalommal úgy érzem, a román kormányzatnak nem kellene intelmeire hallgatni. Minden bizonnyal igaza van, akár a feje tetejére is állíthatja a költségvetést az egészségügyi dolgozók béremelése, de…

Találják meg a megoldást, nem lehet a végtelenségig halogatni ezt a kérdést. A közép-kelet-európai társadalmak szégyene az egészségügyi dolgozók bérezése, s egyben a mindennapi korrupció melegágya, a betegek kiszolgáltatottságának az elsődleges forrása.

Tény, hogy választási év előtt lett sürgős a román kormánynak is, de sebaj, csak lépjenek. És lenne is egy tippem a fedezet előteremtésére. S bár nem vagyok közgazdász, úgy gondolom, az egyedüli, hosszú távú megoldást nyújtó – az évtizedek óta feneketlen zsáknak bizonyuló egypillérű állami biztosítási rendszer reformja. Magyarán, felrobbantása. Akkor talán bérünk jórészét nem hiába dobjuk ki az ablakon, s majd mellette megvesszük a magánklinikák szolgáltatásait, vagy tömjük a borítékokat a fehér köpenyek zsebébe. Az egészségügyi dolgozók pedig végre legális és tisztességes, munkájuk fontosságát figyelembe vevő javadalmazáshoz jutnak.

Igaz, ez a kérdés nem választási években szokott előtérbe kerülni. A biztosítási rendszerbe már mindegyik régióbeli kormány, miniszter bicskája beletörött.  De más kiút nincs.

Fotó: retrofm.hu

Kimaradt?