Krebsz János: Hamsun
A Nyírő-újratemetés idején lett volna célszerűséges az alábbiakat tanulságosan közzétenni, de – úgy gondolom – a választások közeledtével sem szabad csak a napi aktualitásokkal foglalkozni (hogy ki árulja el inkább a magyarság ügyét, s mit kockáztat az, aki megosztja Erdélyt?). Lényegében itt is arról lesz szó, csak hosszabb távon, mert a megmaradásnak is csak úgy volna értelme.
Knut Hamsun norvég író Ibsennek és Björnsonnak a kortársa, 1920-ban Nobel-díjjal ismerték el munkásságát, hetven éves korában Thomas Mann köszöntötte, s ha '39-ben, 80 évesen meghal, akkor ma úgy emlékeznénk rá, mint a világirodalom egyik legnagyobb alakjára. De túl a nyolcvanon, talán már a szellemi frissesség múltával, Hitler hívévé szegődött. Bizonyára megzavarta képzeletét a germán népek fényesre festett víziója, a náci állam pedig szépen felhasználta propaganda-célokra a megbolondult vénember nemzetközi tekintélyét.
Azután megérte a náci birodalom bukását, s a háborús bűnösök elszámoltatását. Ekkor 86-87 éves. Írni még jól, szemléletesen tud, egy életmű gyakorlatával a tollában. És nemigen izgatják már azok a hiúság vásárából ismerős emberi csacskaságok, amelyek amúgy kormányozzák a világot. A norvég állam, mint mindegyik korábban németek által megszállt ország, bíróság elé állítja a kollaboránsokat, elítéli a háborús bűnösöket. Benőtt ösvényeken a könyv címe, amolyan napló-féle, amelyben a természet közelében otthonos íróember leírja, mi minden történik vele.
Nagyot hall, a bírósági eljárások során válaszol a fülébe kiáltott kérdésekre, de igazából nem érti, mi történik, nem tudja követni az eseményeket. Az újság betűi is kezdenek összefolyni a szeme előtt, elmegy a szemészhez, optikushoz új szemüvegért, s egy kézi nagyítót ajánlanak a továbbiakra. Maradnak a nagy gyalogolások a természetben, ha éppen nem tiltják el ettől a büntető hatóságok.
Az igazságszolgáltató hatóságok is zavarban vannak, az aggastyánt elmegyógyintézetbe meg öregek otthonába zárják, börtönbe mégsem csukhatják. Az őrzésével megbízott emberek és a felügyeletével megbízott hatóságok sem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Bezárják éjjelre a szobájába, visszaparancsolják, amikor túl messzire elsétál az öregek otthonától, elveszik a kését, amivel kárt tehetne magában. És menet közben belátják, hogy semmi értelme. Az öreg összedrótozza a szakadt kalocsniját, pedig ott a táskájában az új, rozzant csavargókkal beszélget jókat barangolás közben, ha már az emberek elkerülik, s amúgyis csak azokkal tud szóba állni, akik tudják, melyik fülébe kell belekiabálni a mondataikat.
Nagyon öreg emberek esetében nem tud működni a jog, bármekkora az erkölcsi bosszúvágy mibennünk, vagy éppen az igazságérzetünk akarná visszaigazítani a kibillent egyensúlyt. Gondoljunk erre, amikor egyik vagy másik oldal előkapar valami kilencven körüli fasisztát vagy kommunistát.
Mert úgy működik a rendszer, hogy milliók hisznek egy fölkent vezér csodatévő hatalmában, köztük a művész, aztán lehanyatlik a főnök csillaga, a milliók úgy emlékeznek, hogy ők nem is, soha, sőt, inkább ellenálltak – a művész pedig pontosan rögzítette akkori nézeteit.
Vagy az is megoldás lehetne, hogy az íróknak-költőknek, művészféléknek megtiltanánk a politizálást. Most azonnal – s máris le lenne fejezve az RMDSZ, sokak örömére.