Immár másfél évtizede minden év augusztusában végigballagok a Csíkszeredai Városnapok keretében megtartott Pityókafesztivál rögtönzött sátor-utcáin. Nem azért, hogy recepteket gyűjtsek, azokat amúgy is külön kötetetekben kiadják a szervezők, és még csak azért sem, hogy kóstolgassak, hanem mert úgy érzem: a jelenlevők az újságíró számára évről-évre amolyan helyi társadalmi mintavételt is jelentenek.

Emlékszem a kezdetekre, amikor csupán néhányan telepedtek le, figyelve-szétnézve, hogy mi is történik itt. Azután beléptek a fesztiválba a kisebb-nagyobb éttermek, majd jöttek a legkülönbözőbb cégek, intézmények, civil szervezetek, sportklubok és természetesen – különböző csapat-megnevezések alatt – a politikusok, ugye a PR és a Politika ugyanazzal a betűvel kezdődik.

Láttam, amint a Vöröskereszt, a Szociális Konyha, majd más segélyszervezetek is megjelentek, közben kedvet kapott a részvételre a Sapientia. A történelmi magyar egyházak olykor csupán valamiféle világias egyesületen keresztül képviseltették magukat, a Hit Gyülekezete viszont nem sokat teketóriázott, hanem az utóbbi években mindig külön sátrat állított fel.

Idén két meglepetés részvételt nyugtáztam: Az egyik sátor mellett terepszínű egyenruhás, marcona férfiak hámozták a krumplit, az őket körbevevő gyermeksereg pedig egy egész sor, az általuk felkínált fegyverrel szelfizett. Azt hittem, hogy csendőrök, rendőrök vagy valamilyen őrző-védő szolgálat, de amikor megkérdeztem, kiderült, hogy egy airsoft-csapat.

A név voltaképpen Magyarországon és Romániában is egyre inkább terjedő, úgymond alacsony energiájú és sebesülést nem okozó légfegyverekkel lejátszott hobbisport gyűjtőneve. Tekinthetjük akár a számítógépekből a valóságba kilépett szimulációs játéknak, voltaképpen amolyan háborúsdinak, amelyet nem csupán azok játszanak, akiknek a gyermekkorukból valamiképpen kimaradtak a rabló-pandúros rohangálások, vagy éppen a Pál-utcai fiúk izgalmai, hanem jóval többen és a legkülönbözőbb életkorokban.

Legalább hatszáz ilyen csapat létezik Romániában – világosított fel az egyik fiatalember és elgondoltam magamban: ez alighanem a huszárosdiknak valamint a különböző csaták felelevenítésének a legújabb fejezete, a homo ludens nyilvánvalóan nem marad meg a sakknál meg a kártyánál, és szinte biztosra vehető, hogy amint az ár levonul, mementóként majd a migránsokra alapozott stratégiai játékok is megjelennek.

Az idei sátrak között azonban akadt még egy vaskos meglepetés: két egykori, 1989 előtt többezer embernek munkát adó csíkszeredai gyár jött el a sátrával a pityókafesztiválra, és hozta magával az egykori munkaközösségeknek azokat a tagjait, akik találkozni szerettek volna egymással. És nem kevesen ülték körül az asztalokat, mi több: a fesztivál után néhány napra egy harmadik, egykori csíkszeredai mamutvállalat szervezett közös találkozót a volt munkatársaknak, akik nem akárhogyan, hanem  egy facebook csoport körül szerveződtek.

Miért írom le mindezt? Ugyancsak a Városnapok késztettek rá. Ide látogattak ugyanis a sepsiszentgyörgyiek, akik a székelyföldi városokban támogatást, ötleteket, javaslatokat kerestek ahhoz, hogy akár közösen is minél, tartalmasabb pályázatot adjanak be az Európai Kulturális Fővárosa 2021 nem csekély előnyökkel kecsegtető cím elnyeréséért, és alap-elképzelésük az identitás fogalmára épül. Ne értsük félre: korántsem kizárólag az etnikai identitásra, hanem általában a különböző emberi identitások közösségépítő gyakorlatára.

Nos, a pityókafesztivál említett vonatkozása és az elkövetkező rendezvények – amelyek véleményem szerint majd ugyanúgy folytatódnak, mint valamikor a derült égből lepottyant falusi kortárs találkozók – arra utalnak, hogy a ma már rozsdatemetőknek tekinthető egykori gyárak megőriztek a Székelyföldön is egyféle ipari közösségi identitást. És ezt fel lehetne használni nem csupán térségi vagy országos, hanem akár európai távlatokban is.

Hiszen nézzünk csak szét: Közép- és Kelet-Európa valamennyi országa tele van az egykori erőltetett iparosítás sebhelyeivel; még Nyugat-Európában is léteznek olyan gyárak-üzemek, amelyeket elhagytak az olcsóbb munkaerőért Ázsiába vándorolt multik. Tudom, hogy van rá példa: néhány országban több gyárat kulturális központtá alakították át, ipartörténeti múzeummá konzerváltak, de ez az elenyésző hányad – az ipari múlt emlékei nem nagyon tudják azt sem, hogy mihez kezdjenek önmagukkal és azt sem, hogy mihez kezdjenek mások velük.

A kérdéskör lokális, regionális, globális, hosszú távú és stratégiai jellegű, magán viseli mindazokat a jegyeket, amelyeket az európai döntéshozók a kultúrát nem művelődésként, hanem jóval szélesebb körű emberi tevékenységként felfogó, hasonló pályázattól elvárnak. Az el nem tűnt, a közelmúlt parazsa alatt izzó és újból fellobbanó székelyföldi ipari identitás talán a kürtöskalács, az áfonyapálinka, a borvíz és persze a pityóka mellett még jó lehet valamire.