Ágoston Hugó: Csak a hála?

Anyámmal a sürgősségin, nem először. Most baj van, előreláthatólag beutalják, fel kell hívnom az ismerős ápolónőt, hogy mikor szolgálatos, tud-e beszélni valamelyik orvossal. Ijedten veszem észre, hogy a telefonom lemerült. Az emberből a sürgősségi kihozza a találékonyságot, már ha az ember nincs nagyon megijedve. Megkérdezem az információs ablak mögött ülő hölgyet, hogy van-e töltője, és milyen. Jobban nem is passzolhatnánk, odaadom a készüléket, bedugja a konnektorba, s már csak negyedórányit kell várni. Amikor ideadja kedves mosollyal, szinte a köszönetet is megelőlegezve (és elhárítva), én meg hálaképpen megpróbálok odacsúsztatni egy tízest az ablakon át, halálra váltan, fojtott hangon visszautasítja. Az állásával játszik, sziszegi, látom rajta, hogy legszívesebben elfutna.

Ennek jó öt éve, azóta sajnos már nem járok a sürgősségire, legfeljebb ha majd engem visz a nemtő és tesz a vesz a szóra, de fenti esetem gyakran eszembe jut. Persze kivételes helyen történt: Marosvásárhelyen, ahol a sürgősségit maga Raed Arafat doktor hozta olyan magas színvonalra, amit csak lehetővé tehettek a rendelkezésre álló források. A falakon a helikopterbalesetben hősi halált halt mentőkön mellett (és mindenütt) szigorú felszólítások, hogy a személyzetnek tilos hálapénzt elfogadnia, aki mindenképpen adakozni akar, tegye a külön erre a célra felállított urnákban. (Ne gondoljanak azonnal a választásokra...)

Helytelen lenne túlidealizálni a helyzetet, összehasonlíthatatlanul jobb, persze, mint a legtöbb vidéki városban, de nyilván itt is előfordulnak akár felháborító esetek is. (Hallottam aneszteziológusról, aki négyszáz lej alatt be sem öltözik.) Az általános helyzet pedig annyira rossz, hogy a biztató jeleket alig veszik észre az emberek, csak dől a panasz mindenütt.

Most a legmagasabb szintű bírói fórum, a Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék úgy döntött, hogy az állami rendszerben aktiváló orvosok semmilyen körülmények között, semmilyen szolgáltatásért nem fogadhatnak el hálapénzt. Az ítélet indoklásának alapja az, hogy az állami intézményekben dolgozó orvosok tulajdonképpen közalkalmazottak, köztisztviselők, ergo a köznek kell megfizetnie őket, és a köztisztviselőket megvesztegetni tilos. Ha egy orvos kötelező szolgálataiért pénzt vagy ajándékot fogad el, akár börtönbe is kerülhet.

Helyes ez? Lehet, hogy igen. Lehet, hogy így törvényes, igazságos. Lehet, sőt biztos, hogy a rosszul fizetett egészségügyiek – orvosok és a többiek –helyenként, olykor, gyakran visszaéltek a hálapénz „intézményével”. Esetek, példák mindig mindenre vannak – és mindennek az ellenkezőjére is. Nem akarok az egészségügy vagy akár az ország érdekeire, tisztaságára, morális kötelességeire és hasonló emelkedett dolgokra hivatkozni. Egyszerűen valami zavar. Valami miatt nem jól érzem magam. Mintha valami méltánytalanság történt volna – nem az orvosokkal, bár, meglehet, velük is, de velem, a potenciális, sőt tényleges beteggel. Mintha valamit tőlem is elvettek volna. És el is vettek, persze, elvették a hála lehetőségét.

Az orvosok ellenérvei figyelemre méltóak, még ha pro domo jellegűek is, azaz gyógyászaink hazabeszélnek. Tény, hogy a rendelkezés megkülönböztetést vezet be az állami intézményekben dolgozó és a magán orvosok között, utóbbiakra ugyanis a Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék ítélete nem vonatkozik. Fontos elem: a magánklinikákon dolgozó orvosok javadalmazását is az egészségbiztosító fizeti, akárcsak a „közalkalmazott” orvosokét. Tehát mindketten ugyanabból a forrásból kapják a bérüket, ugyanazokat a deontológiai szabályokat kell betartaniuk, s mégis, a magánklinikán – ráadásul általában jobb körülmények között – dolgozó orvosnak szabad elfogadnia hálapénzt, mostohább sorsú, kevesebbet kereső kollégájának nem. Persze a gyökeres megoldás a bérek alapos megemelése lenne; s az esettel kapcsolatban nyilván szóba kerül az orvosok elvándorlása is (ellenük nem lesz drótkerítés, hogy ne vegyék el mások munkáját...) – de mondtam, nem akarok a „rendszer” nagy gondjairól beszélni, beérem a sajátommal. A hála gondjával.

A hála persze messzemenően nem csak pénzben fejeződhet ki. Nagyon sok esetben egy nagy orvosi tettnek is a legfőbb jutalma a szakmai elégtétel: a beteg meggyógyul. És háláját mindennél jobban kifejezi a tekintete. De hátha másképpen is meg akarja köszönni, különösen, ha megengedheti magának? Nekem például van egy nemes órám, nem túl drága, de nem is bóvli. Elhatároztam, annak az orvosnak ajándékozom, aki majd nagy bajomban megmenti az életemet. Börtönbe kerülünk érte mindketten?

Ui. A téma régi, szerteágazó irodalma és vitája van, több oldalról megközelíthető. Magyarországon, úgy látom, ésszerűbben – és teszem hozzá: emberségesebben – viszonyulnak hozzá. Amikor a keresőbe beírtam a szót, az első cím, amit kiadott, ez volt: „A hálapénz nem korrupció.” Igaz, hogy a következő meg ez: „Béremelést szeretnének az orvosok a hálapénz helyett.” A béremeléssel feltétlenül egyetértek, egészségi állapotunk közügy, mondhatnám államérdek. A hálapénzt bízzák rám, úgy értem, a betegekre. Persze ha egy orvos hálapénz vagy más „személyes ellenszolgáltatás” nélkül nem végzi el a dolgát, alaposan büntessék meg! 

Kimaradt?