„Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.”

Mióta Alexandru Vişinescut húsz év letöltendőre ítélték, azóta gondolkodom az Iskolának ezen a mondatán.

M. írja be, aztán húzza ki a füzetéből, mikor Öttevényit kicsapják. Öttevényi fellázadt a kadétiskolában uralkodó basáskodó nagyobbak, azaz Merényiék ellen, és nem tudta, hogy a durván basáskodókat a finoman basáskodók szokták megvédeni. Honnan is tudta volna egy kamasz fiú? Öttevényit egy koncepciós per során kicsapják az iskolából, és előtte a nullával teszik egyenlővé.

Barátaimmal többször beszélgettünk erről, hol a nácizmus, hol a kommunizmus rémtettei és azok elkövetői kapcsán. Mit számít az, hogy mit tett egy nagyon idős ember valamikor? Egy történész nyilatkozta jónéhány évvel ezelőtt, hogy amikor meglátta az illetőt, aki embereket gyötört halálra, a gumitalpú cipőjében, minden felelősségre vonástól elment a kedve.

És azok, akiket megölt? Ha nem is szó szerint, de agyba-főbe vert, meggyötört, megalázott, akikért hiába sírtak otthon? Azoknak nem volt egy élete? Ha életben maradtak, akkor is meghaltak valamiképpen. Emberség és igazság nem mindig férnek össze. Meg aztán, mi az, hogy emberség? Az európai kultúra nagy emberségében úgy bánik Breivikkel, a norvég tömeggyilkossal, mintha nem is tömeggyilkos lenne.

Másfelől az igazság tényleg kényes ügy. A Hamlet egyik nagy problémája éppen ez. Ha a dán királyfi az igazság bajnoka lenne, rögtön ledöfné Claudiust. Ám ő nem szeretne úgy elítélni egy gyilkost, hogy maga is gyilkossá legyen. Végül a vívódása eredménye az lesz, hogy csak a súgó marad életben. És akkor megint: mi az igazság?

A nagy igazságkövetelők fárasztó emberek. Még el sem követted a bűnt, már ott lihegnek a tarkódon. Még ki sem tetted a véleményed a FB-ra, már kommentelnek. Holott az igazság körültekintést is kíván. Jézus nem véletlenül beszél mindig parabolákban. Meghagyja a történet többértelműségét, metaforikáját. Aki mindig mindenben biztos, az gyanús.

Itt azonban mégiscsak emberek milliói szenvedtek egy rendszernek „köszönhetően”. Ha úgy vesszük, mindenki a gépezet fogaskereke volt, tehát mindenkinek meg lehet bocsátani. Ha azonban nem akarunk félrenézni, akkor különbséget kell tennünk. Egy börtön igazgatója másként volt a rendszer áldozata, mint az, akit ő tett tönkre.

A dolog bonyolultságát szépen mutatja Faludy György története a Jegyzetek az esőerdőből című könyvből. „1956-ban a Nyugati pályaudvar előtt mentem el ugyanilyen szemerkélő esőben, mint amilyen ma csöpörög. Hirtelen valaki – éreztem: nagyon erős ember – hátulról megragadta jobb csuklómat. Hátrafordultam. Tallián térdelt mögöttem egy pocsolya közepén és zokogva csókolta kézfejemet: »Bocsásson meg! Bocsásson meg! Bocsásson meg!« – ismételte. Dosztojevszkij rendezte, holdkóros, megkapó jelenet volt; de igyekeztem elfelejteni.” Tallián László kápó volt Recsken, ahol Faludy 195o és 1953 között raboskodott. És ez az „igyekeztem elfelejteni” arról szól, hogy nehéz megbocsátani.

Mindent összevéve úgy gondolom, a húsz év letöltendő teljesen megérdemelt büntetés. Az emberek nem bábok, akik nem öregszenek; de nem is bábok, akiknek mindegy, hány esztendő telik el velük, és milyen körülmények között.

Fotó: digi24.ro