Elkezdődött a pártgyártás. Ez várható is volt, miután az új párttörvény már három azonos politikai nézeteket valló és összefogni tudó jóember számára is lehetővé teszi, hogy bejegyezzen egy új politikai alakulatot. Akik hamar futnak, azokról – ha nem is futnak be a politikai arénába – legalább beszél a sajtó, ismertekké válnak. A huszonegyedik század második évtizedéről majdan megírt több kötetes történelmi munkák be is sorolják őket a futottak még kategóriába.

Az első között szervezkednek Marosvásárhelyen a Demokratikus Erdélyért Párt (DEP) létrehívásának kezdeményezői, akik szerint az újpolitikai alakulat regionális jellegű lenne. És természetesen sikeres, mert – amint a három alapító tag, három civil, ahogyan az udvarias erdélyi magyar sajtó közli az olvasóval, hogy három kvázi ismeretlen vallja – „Új időket élünk, új rendet kell építsünk azokkal, akiknek elege van az elmúlt huszonöt év sikertelenségéből.”

Egyetlen új, erdélyi magyar párt célkitűzései közül sem hiányozhat az autonómia, ezért a kezdeményezők azonnal leszögezik, hogy az erdélyi autonómiát „csak az Erdélyben élő többi nemzetiségekkel együtt lehet megvalósítani.”

Ha pontos a tudósítás szövege – megvallom, személyesen nem voltam jelen a pártalapítási kísérlet bejelentésén –, akkor abból az is kiderül, hogy a DEP nem sokat törődik a magyar nyelv szabályaival. Ezt valószínűsíti az a felvetés is, hogy valójában a gazdasági autonómiára fektetik a hangsúlyt. Akár a régi jó pártok, az RMDSZ, az MPP, az EMNP – mondanánk, de miért lennénk rosszmájúak olyan jó szándékú emberekkel, akik alakulatukat programorientáltnak, jobbközép pártnak tekintik, és a más politikai szervezettekkel való együttműködésük során a saját értékrendjüket az irányadónak.

Azt is leszögezték, hogy a parlamenti és önkormányzati politikát fontosabbnak tekintik a kormányzatban való öncélú részvételnél. Felmerül a kérdés, hogy lehet-e politizálni részvétel nélkül, és ki állapítja meg, hogy mikor válik öncélúvá a résztvétel. De a diskurzus ezen a ponton könnyen dekódolható: mivel a parlamentben és az önkormányzatokban is jószerével csak RMDSZ-es politikusok vannak, ők a új alternatív párt alapítói szerint öncélúan vannak ott. Sőt, tovább lehet gondolni: önös érdekből vannak ott.

Ám a DEP más lesz. Olyan, mint egy becsületes kontrapárt. Ezt a sommás és megleheterős és igaztalan, ám nem hasztalan megjegyzésemet valószínűsíti, amit a három derék úriember a marosvásárhelyi választások kapcsán kijelent: nem hisznek a magyar pártok által közösen szervezett októberi előválasztásban, s amennyiben azon olyan politikus győz, akiről ők úgy gondolják, hogy nem megfelelő a polgármesteri tisztségre, saját jelöltet indítanak.

Kövezzenek meg érte, kiáltsanak ki antidemokratikus bértolllnoknak, ám én akkor is úgy hiszem, hogy elegendő párt áll sorban az erdélyi magyar választók szavazataiért. Nem újabb, az avítt szólamokat nagyobb fordulatszámon ismét lejátszó magyar politikai alakulatokra van szükségünk, hanem a jelenlegieknek a sportszerű, az erdélyi magyarság érdekérvényesítési képességét nem csökkentő vetélkedésére, és főként párbeszédére, kulturált, előrevezető vitájára, és amennyiben lehet, az együttműködésükre.

A DEP megalakulási törekvésének kapcsán elhangzott néhány mély sóhaj is. A regionális pártoktól túl sokat remélők azon búslakodnak, hogy noha az elmúlt években jelentősebb hangsúlyt kaptak Erdélyben a régió történelmi, kulturális hagyományaira, a nemzeti sokszínűségre alapozó többségi mozgalmak, amelyek szakítani kívánnak Bukaresttel, noha megérett az idő egy etnikailag vegyes erdélyi regionalista párt létrehozására, a DEP-et nem román–magyar vegyes pártként képzelik el. Néhányan úgy állítják be, mintha ez az üdvözítő vegyes párt az erdélyi magyar pártok ellenérdekeltsége okán nem jöhetett még létre.

Az erdélyi magyar pártok ellenérdekeltsége ez esetben egybeesik az erdélyi magyarság ellenérdekeltségével. Tetszetős minta a szlovákiai Híd-Most etnikailag vegyes párt. Ám csak azoknak, akik felületesen vagy egyáltalán nem ismerik a felvidéki valóságot. Az asszimiláció mértékét, annak felerősödését, ami talán nem véletlenül akkor következett be, amikor gyengült a Magyar Közösség Pártja. Talán nem alaptalan az apolitikusok és politológusok által is több ízben megfogalmazott feltételezés, miszerint a vegyes párt az asszimiláció előszobája.

Két érv is szól az etnikailag vegyes párt ellen. Az egyik az, hogy az etnikai szempontból vegyes párt haszna nem elemezhető csupán a parlamenti választások szemszögéből, meg kell vizsgálni, milyen hatása lehet  az önkormányzati munkában, kézpénznek vehető-e egy választási megegyezés Romániában, ahol az ilyen típusú koalíciók órák alatt bomlanak fel és változtatják meg a hatalom-ellenzék arányt.

Igaz ugyan, hogy tisztán etnikai hívószavakkal egyre nehezebb a választási kampányban mozgósítani, ám ez nem jelenti egyszersmind azt, hogy a román-magyar regionális együttműködés lehetőségének egyszerű felvillantása felvillanyozza majd a Hargita vagy Kovászna megyei eddig politikailag inaktív fiatalt.

Ráadásul a közelmútban alternatív magyar pártként fellépő MPP és EMNP által megjelenített radikálisabb nemzeti retorika az RMDSZ-t az „etnikumközi béke” primátusában gondolkodók táborának képviselőjévé változtatta. Ők nagyjából azonosak azokkal, akik magyarként az etnikailag vegyes párt lehetsége szavazótáborát képeznék.

Az etnikailag vegyes párt nem erősítené a radikális EMNP-t, viszont gyengíthetné a jelenleg egyetlen politikailag számottevő erőt képviselő RMDSZ-t.

Kontrapártokat vagy az etnikailag vegyes pártok csillagát követni ma veszélyes. Túl kevesen vagyunk a felaprózódáshoz és túl sokan az asszimiláció önként vállalásához, holmi délibábos regionalizáció csalfa vak reményében.

Fotó: bukarestiradio.ro