Azt kérdi a szerkesztő, hova fajulhatnak a dolgok, ha ez így megy tovább, ha menekültáradatnak nem szakad egyhamar vége. Valószínűleg ugyanezt kérdezték maguktól a régi európaiak is, ha volt kitekintésük a világra. Elmélkedhettek a rabszolgaság körülményei között, a kereszténység hajnalán, a szeretet vallásának kezdeti térhódításában és a többistenhitek alkonyán, a népvándorlás sodrában, ami legalább egy évezredet tartott.

Feltételezve, hogy akkoriban lassabban mentek a dolgok, több időt emésztett fel a hírek jövetele, nem mindenki tudott olvasni, a többség egyáltalán, lassabban értek el a hírek, komótosabban száguldottak az ökör vontatta kordék és harci szekerek, a barbár lovak vágtája sem volt olyan sebes, mint mondjuk egy 1925-ös Fordé – nos, ezzel együtt is nagyon sokáig tartott a népvándorlás, a barbárok beözönlése és térfoglalása Európában. A mostani viharosan rövid lehet, egyes nem túl pesszimista kommentárok szerint. És Európa térdrerogy. Vagy mégsem?

A régiségben, úgy ahogy, megpróbáltak védekezni. Falakat építettek, kitértek az idegenek útjából, elbújtak, megvárták, míg elvonulnak. Kis helyi csetepatékkal kísérelték meg felőrölni a germánokat vagy avarokat. A cézárok hadat küldtek ellenük. Háborúban legyőzték őket, megfutamodtak előlük, csatát vesztettek, időt nyertek, de háborút nem. Megpróbálták befogadni őket, honosítási programjaik voltak, asszonyaikat elvették feleségül és félvér gyerekeiet rómaiaknak tekintették. Rabszolgákat szedtek a bevándorlók közül,, de minden minutumban fennállott a lázadás veszélye, a vereskakas házakra és városokra szállott. Átprogramozták az istenhitüket, ajándékba római és görög isteneket és istenasszonyokat osztogattak számukra, voltak kezdetleges asszimilációs juttatások, csábítások, etnobónuszok. Kikémlelték őket, területet adtak át, konzult vagy praetort küldek számukra, olyat, akiről azt gondolták, már a mi kutyánk kölyke, hitték, már megszokta Róma szagát, ízét, kultúráját, szennyét – és meglepve tapasztalták, hogy véreik és honjaik közé érve a küldöttek visszabarbárultak. Pártot ütöttek. Egyszóval sikertelen volt a koncepció és a taktika.

Európának egy másik ezer év kellett, amíg begyógyultak a hódítás és változás sebei, a gyógyulási folyamat nem volt síma és zavartalan, háborúk, testvér- és pártharcok dúlták a földrészt harminc évekre és világméretűekre sikeredtek, átesett néhány súlyos fertőzésen (vallási fanatizmus, fasizmus, önkényuralmak stb), míg végül a sebek behegedni látszottak az Unió nevű univerzálbalzsam segítségével.

És most jön kérem alásan egy újabb sokk, egy újabb kihívás, amire nincs felkészülve az európai ember, mert már elfelejtette, hogy ősei (a legtöbb mai európai népé) máshonnan jöttek ide és alkottak egy viszonylag tartós szerkezetű, számukra áttekinthető, bejárható, megtanulható, olyik vonásában magától értetődő civilizációt és kultúrát, nem minden külső segítség (gyarmatok, földrajzi felfedezések) nélkül. Van technikája, van szakértelme, van hite, vannak intézmenyi keretei, szociális hálója. Politikai és eszme rendszere. Rendszerint nem keletre menekül.

Az európai ember hisz valamennyire a kultúrák egymásmelletiségében. De nem túlságosan. Megengedő az együttélésben. Inkább a nemek között, mint a népek között. Titokban még bízik a természetes szaporodásban... Él a gyanúperrel minden idegenséggel szemben – minél inkább haladunk Nyugatról Kelet felé. Ezt diktálja számára történelmi tapasztalat.

A vázlatos képet most az egyszer fordítsuk hátrányunkra. Kérdezzük meg magunktól, fordított esetben, ha velünk esnének olyan borzalmak, annyi jogtalanság, zsarnokság, fegyveres erőszak, vajon ők befogadnának?

Nem lenne hátrányunkra, hogy mi olyan világból jövünk, amely szavakban és elvileg elítéli az erőszakot, nem nézi le a nőket, nem tekinti szentségnek a szentségeket? Nem méltánytalanság az a nagy szabadságvágy, ami 1789, 1848 óta szakadatlanul bennünk él, nemzedékről nemzedékre megteremti a lázadásokat? Vajon nem kifejezetten rossz tulajdonság a tovább- és másként gondolkodás, a folytonos reformvágy a politikában, oktatásban, közéletben, vallásban, társadalmi létben, konyhában, hálószobában, a szellemi életben? Vajon nem baj, ledolgozhatatlan hiba, megbocsáthatalan, hogy jobban értünk a számítógéphez és az esztergapadhoz, mozihoz, mint a kapához, ásóbothoz? Hogy nem tudunk kovakővel és taplóval tüzet csiholni? Hogy haladni akarunk egy adott rögzített ponthoz képest? Valószínüleg ugyanolyan asszimilálhatatlanok lennénk, mint ők idekinn.

Bizonyosan nem fogadnának be, reformokat sem hoznának értünk, össze sem ülnének konferenciázni. Sokkal hamarabb hirdetnének dzsihádot, vetnék be a sáría törvényeit ellenünk, mint segélyprogramot. Kiűznének vagy be sem engednének. Agyonkövezésünk folytán – ha mind felkerekednénk – elfogynának a kősivatagok. És helyükben hűs források támadnának. Az agyonkövezőket pedig prófátaként ünnepelnék.

(Fotó: cdn.blog.hu)