Jókait olvasok, 1861-65 között született cikkeit, parlamenti beszédeit, a választási küzdelemben nagyobb közönség előtt elmondott szónoklatait. 150 év múltán is érdekes, izgalmas, de azt is megértem, miért nem való ma már kötelező olvasmánynak.

A hatvanas évek. A forradalom és szabadságharc emléke kopik és fényesedik, Görgey még lángész, de mi lett volna, ha nem Világos, hanem Komárom irányába indul el Aradról, Deák már a haza bölcse, Arany irodalmi folyóiratot szerkeszt (és nagyobbrészt ír tele, mert ragaszkodik valami színvonalhoz), Jókai az évi egy-két regény mellett összeír még két kötetre való újságcikket, emlékezést, beszédet. Olyan barométer, amely nem csak jelzi, de alakítja is az időjárást. Sajtóvétségért letöltendő börtönre ítélik, s a börtönparancsnok svábhegyi kirándulásokat szervez az elítéltnek, míg kegyelemben nem részesül.

48 eszméje és emléke egyesítette a nemzetet, olyan érték jött létre, amit félteni, óvni kell. De zajlik az erodálódás is, Európa-szerte rohamléptekkel fejlődik a vasút, Jókai is látja, hogy Kelet és Nyugat között afféle tranzitország lehetnénk, de bizonyos grófok Bécsben kijárják (kilobbizzák), hogy az ő birtokaikat érintse a vasútfejlesztés, fontosabb számunkra az egyéni, mint a haza érdeke. Ma úgy mondanánk, hogy ráfizetésessé válik a hazafiság, miközben mindenki arra esküszik. És szépen beköltözött a piros-fehér-zölddel keretezett Kossuth-portré a tisztaszoba falára Mária és Jézus mellé, a magyar politikai és gazdasági elit pedig kiegyezett a Habsburgokkal. Kettősbeszéd, kettősmérce. És vagy ötven évig kormánypárt és ellenzék mind 48-ra esküszik, a magyar népnek pedig szántani lehet a hátán, csak nemzetiszín legyen az eke. (© Mikszáth)

1861-től Jókai a siklósi választókerület képviselője (a későbbiekben lesz még dárdai, erzsébetvárosi és illyefalvai is). Amikor egy rövidéletű vicclapban megjelenik, hogy a siklósi katolikus papot tiszteletbeli kálvinistának választották. Akkor ez humornak neveztetett. Jókai utánajárt a dolognak, s az ő története, az írói és politikusi mesterség következtében, máig élvezhető.

Lóskay Bekény volt a katolikus pap neve, aki a szabadságharcot végigharcolva, a bukás után belépett a ciszterci rendbe, s lett kitűnő tanár belőle. A kínálkozó párhuzamokat elkerülve, s Jókaira hivatkozva, kijelenthetjük, hogy akkoriban egy erős központosító akarat irányította az iskolákat, sötét hadak szállták meg a népnevelés ügyét, előírták, mit kell tanítani, s mit nem szabad, de mindig voltak férfiak, akik tántoríthatatlanul ragaszkodtak azon elvhez, hogy első a haza. Ilyen férfiú volt a széles körben ismert Lóskay Bekény.

Történt, hogy a Siklós járásbeli főbírónál megjelentek a bükkösdi egyházközség elöljárói, s kijelentették, hogy lelkészükkel nincsenek megelégedve, helyette meghívták Lóskay Bekényt. A főbíró csodálkozva megállapította, hogy Lóskay katolikus, ők pedig reformátusok.

„Az nem baj uram, felelék az elöljárók, a főkérdés az, hogy L. becsületes magyar, a többi mind egyre megy: egy Istent hiszünk mind a ketten.”