Ha hihetünk a kazánkirályként is ismert „Petőfi-kutató” Morvai Ferenc szibériai feltárásainak, akkor Petőfi Sándor nő volt. A Morvai által talált „Petőfi-csontvázról” ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia – igazságügyi szakértők és régészek vizsgálatai alapján – már 1990-ben megállapította, hogy a csontok nőtől származnak.

A Morvaiék által felkért kínai szakértők DNS-vizsgálatai nyomán feltárt genetikai jellegzetességek rendkívül gyakoriak az európai népekben: egy Németországban összeállított, több tízezer adatot tartalmazó adatbázis ezres nagyságrendű megegyezést mutat. Akár azt is mondhatnák tehát, hogy egy picikét valamennyien Petőfik vagyunk.

Morvaiék Petőfi-csontjai az utóbbi huszonöt évben bejárták a fél világot. „Felfedezőjük” rejtegetni akarta azokat az amerikai zsidó milliomosok és a Soros Alapítvány által pénzelt, a CIA és a Moszad által támogatott judeoszocliberális magyarellenes szabadkőművesek világméretű összeesküvése elől, sőt, állítólag a Morvai-féle mélymagyarok egyike el is rejtette a „költőnő” koponyáját, utána pedig sietve maga is meghalt, így nem igen tudni, hol is lehet a Morvaiék által Petőfiként tisztelt szibériai néni kobakja.

A Morvai-féle legendát egyébként nem csak a tudomány, de korábbi legendák is cáfolják. Már nyomban a segesvári csata után mesélték, hogy egy kiskukta vak szolgája (!) beszélgetett utoljára a sebesült Petőfivel. Aztán olyan hír is elterjedt, hogy román parasztok a Küküllő mentén kiásott sírgödörig szállítottak egy halottnak tűnő magyar katonát, aki azonban még elföldelése előtt kinyitotta a szemét és közölte: ő Petőfi és él. Feltehetően azonban a román parasztok vagy nem értettek magyarul, vagy azt nem tudták, ki volt az a Petjofi, így nem tudni, mi lett a tetszhalálból felébredő katona sorsa.

Egy magyar szélhámos azt állította, együtt dolgozott Petőfivel egy szibériai ólombányában, egy volt nyomdász pedig – jócskán Morviék előtt – megtalálta Petőfi sírkeresztjét is, amelynek felirata szerint „Alexandr Sztyepanovics Petrovics magyar őrnagy és költő meghalt Iliszunszkban (Ázsia) az 1856-os évben május hóban”. A sírkereszten valószínűleg azért volt fontos tisztázni, hogy Iliszunszk Ázsiában van, mert a település nem létezik… Aztán Barguzinban egy százéves öregember emlékezett rá, hogy élt arrafelé az 1800-as évek derekán egy Petrovics, aki szamovárt és ikonokat javított…

Végül pedig, horribile dictu – ez van, ilyenek a legendák! –, annak is híre ment, hogy Petőfi zsidó! De ezt már csak pusmogva terjesztették Petőfi zsidók zaklatását elítélő, 1848-as írása kapcsán, amelyben egyebek között ez olvasható: „Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd. Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok föl! e kettő ítéljen fölöttetek. Ők nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe magok közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-kének szűz tiszta zászlajára!… avagy nem áll-e azon a jelszó, és nem kiáltottátok-e velünk: szabadság, egyenlőség, testvériség? (…) Várhattok-e igazságot a magatok részére, ha nem vagytok igazságosak mások iránt? S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt minálunk? (…) De a legszomorúbb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett néhány zúgprocator, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen. (…) A nyomorúk! nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy őnáluk becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanismus barátai.”

Lám-lám, a halhatatlan költőt nem csak a versei éltetik.

Morvai ide, legendák oda – őszintén szólva, én nagyon izgulok, hogy soha se találják meg Petőfi hamvait. Hadd legyen úgy, ahogyan a költő 1846-ban megálmodta:

„Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!”