Meggyőződésem, hogy nem ártott volna se az eurózónának, az EU-nak, se a görögöknek, ha egy kicsikét kimaradnak az övezetből. (Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter öt évet emlegetett, pedig nekik nem mindegy a görög maradás, így ez blöff volt csupán.) Ha nem másért, de legalább megszakadt volna a felelőtlen kölcsönkérések, kölcsönadások szokása. Így a görögöknek nem a drachmával kell feltornászniuk magukat, hanem újabb hitelekkel. A teljes restart felrázta volna az anémiás adórendszert – a segély nem restart, csak az isten tudja honnan vett reményes folytatás, felrázóerejét majd... meglátjuk.

És ugyanúgy, azt hiszem, hogy Iránnal tovább kellett volna tárgyalni, nem engedni a halmozott határidők öngerjesztéses „hej, írjukmáralá!” pszichózisának, hiszen időközben egy előzetes keretegyezmény már élt és működött. Figyelni kellett volna annak a régiónak az US-szövetségeseire is, amelyikben a legtöbb gondja akad Amerikának: a szaúdiak és az izraeliek eddig felhősek voltak az iráni ügylet miatt, most viharfelhősek. Az se tuti már, hogy a Kongresszus visszadobhatja az egészet a hatvan napos vizsgálódás után, Obama már bejelentette vétóhajlandóságát bármiféle megtorpedózás ellen.

A két folyamat majdnem egyidejű kifejletének egy fontos közös tényezője van: hazavágta Moszkva pár elképzelését. Nem tragikusan, ahhoz több kell, meg aztán az orosz bevontság a görög krízisben nem is volt akkora, hogy tragikumról beszéljünk, de tény, hogy sem a Grexit elmaradása, sem a Kerry-Zarif szerződés nem tett jót Putyinnak.

A görög kilépés/kiléptetés azt jelentette volna Moszkvának, hogy az ellene példásan felzárkózott EU tömbjében terjed egy repedés, amely – már csak olyas színezete miatt is, hogy a morálisan leszerepelt donorországok fojtogatják a morálisan jól felszerelt görögöket – közelebb löki a két fővárost. Most pontosítok, a néhány hónapja pánikosan „észlelt” görög-orosz közeledés jobbára az orosz píármunka eredménye: Moszkva valójában semmiféle konkrét pénzügyi mentőcsomagot nem ajánlott fel Cipraszéknak, szó sem volt arról, hogy Athént megmentik Berlintől, vagy hogy az orosz-görög határ a Nyikolszkaja és Szpasszkaja tornyok közötti kremlfalon húzódna. Az egyetlen esetleges konkrétum, a Török Áramlat áthaladása görög területen és az ebből adódó osztalékok kérdése még magasan a levegőben fityeg.

De a gázügyek olajügyeket hoznak, s Moszkva iráni vesztesége abban rejlik, hogy amint a szankciók fellibbentésével Teherán visszalép az olajpiacra, úgy az olajárak még lejjebb kényszerülnek. A már egy ideje alacsony olajárak, valamint az egyre hatékonyabb uniós ódzkodás az orosz gáz iránt az a két tényező, amely igazán üt az egész felpuffasztott oroszellenes szankciógubancban, az olajárak további zuhanását már az sem kompenzálja biztosan, ha Putyin hirtelen minden fellelhető S300-as rendszert elad Iránnak, vagy ha újabb perzsa reaktorokat épít.

Mindez persze hosszú távon érvényes, és a most „elrendezett” felek továbbra is fenntartják a műsorváltoztatás jogát, de valahogy így érthető az a vakációelőtti rosszkedv, amely a moszkvai Szenátus palotáját uralja.