Néha félelmetes dolgok bugyognak elő az internet vagy inkább az élet mélyéről.

A 444.hu nemrég összesítette a tízéves Quimby dalainak 10 legjobb feldolgozását, s ami nevetésnek indult, végül keserű döbbenetté változott. A Csík Zenekar „Most múlik…” feldolgozását én kezdettől fogva kuncogva hallgatom, amolyan paródiaként fogva fel, amelyben a népzene önmagát karikírozza becsületes lelkesedéssel. Ám ami utána jött! 

Innen is látszik, hogy mennyire járatlan vagyok a nemzeti rockban, így elszaladt mellettem, hogy a sláger időközben Trianon-himnusszá nőtte ki magát. Más szöveggel persze. Akkor még egyszer: az alternatív rockzenekar drogot búcsúztató dalából (rendben, szerelmes dalként is jól hallgatható) neoősmagyar (a 444.hu találó kifejezése) himnusz lesz. Ilyet még Ionesco sem tudott volna kitalálni egy ópiumbarlangban.

De hát itt van, és a Kéknefelejcs Népdalkör előadásában egyenesen szívbe markoló. Pláne amikor ezeket a sorokat éneklik nekibuzdulva: „Tartsd magad, nemzetem, tipornak rendesen / Ellopnak, eladnak, zsarolnak, pusztítnak végtelen”. Vagy: „Zsoldosok, kufárok, tolvajok kezére jutottál / Hittél a Nyugatnak, s mindenkor becsaptak / Elvennék múltadat, ásnák a sírodat.” Vagyis már megint rettenetes lúzerek vagyunk, akik alatt csak úgy aprítják a hont, mi meg nézzük bambán, hogy zsarolnak és becsapnak. Ráadásul még a múltunkat is elveszik. Bár ha ilyen szörnyű a múltunk, akkor miért ne vehetnék már el végre? Ennél csak jobbat kapnánk, nem? S miközben énekeljük, újra a könnyünk keveredik a vérünkkel, hogy más nedvet már ne is említsek.

Krzysztof Varga, a félig magyar lengyel író írja a Mangalicacsárdásban, amint végignézte a magyar vereségekkel megtűzdelt Hősök, királyok, szentek című kiállítást. Azt kérdi, hogy az a gimnazista, akit végigkényszerítenek a tárlaton, vajon „jobb magyar lesz-e attól, hogy beleivódnak a nemzeti vereségek képei és megaláztatások képei? (…) Erősödik-e benne a patriotizmus és a méltóság, kiveti-e magából a kozmopolita miazmákat, erős alapokra helyezi-e magyarságát?” És ez már azért is jogos felvetés a részéről, mert, tudjuk jól, a lengyel történelem sem volt sétagalopp trauma szempontjából.

De tényleg ez lenne a cél? Hogy újra és újra a saját lúzerségünket dörgöljük a magunk és gyerekeink orra alá? Kapargassuk sebeinket, mert úgy eleven marad az emlékezet? Miközben már egyszerű személyivel kelünk át a határon. Volt osztálytársam a magyar határ mellé költözött, de Szatmárra jár be dolgozni. Mi ez, ha nem Trianon felett aratott személyes győzelem? És nem ilyen apró győzelmekkel tudjuk magunk mögött végleg azt az istenverte napot?

Aki átélte a líceumi románórák gyötrelmeit, annak nem nagyon kell magyarázni Trianon súlyát. Én folyton bukásra álltam belőle, viszont abból, hogy a román hatalom anyanyelvi szintű román tudást várt és vár el a más anyanyelvű polgárától, egy életre megtanultam a többség és kisebbség viszonyrendszerét. Csakhogy ma már nagy rajongója vagyok a román irodalomnak (igaz, csak magyarul olvasom), de én ezzel győztem le a saját traumámat. Valahogy fel kellett nőnöm ugyanis.

És épp ez a legnagyobb problémám ezzel (a Kéknefelejcs Népdalkör súlyos előadásában). Hogy nem hagyja felnőni a hallgatóságát. A fájdalom méltóságteljes emlékezete nélkül szorítja bele a szenvedés pincéjébe, és nem engedi feljönni onnan. Ránehezedik és agyonnyomja, mintegy beteljesítve a balsors jóslatát.

De ne legyek igazságtalan. A szövegben ott a pozitív kicsengés is. Egyrészt a táltosok begyógyítják a sebeinket és megvédik Árpád honát, másrészt mi sem maradunk tétlenül. „De addig szüntelen, légy résen nemzetem / Nézd a sok csillagot, ’48, ’56 ott ragyog / Értsd meg a lényegét, fogjuk egymás kezét / Fogjuk egymás kezét, ahogyan soha még”.

Hát persze, mi, ha nem a giccs lenne a gyógyszer erre a mérhetetlen szenvedésre? Hiszen a szembenézést és a valóságot már jó ideje nem viseljük el.

Persze, ha jól értem a lényegét.