„Felelősséget vállaltam érted!” – mondta a skype-on, amikor elmesélte, hogy engem ajánlott a Scolar kiadónak a Daniel Bănulescu regény fordítójaként. A hangjában több volt a figyelmeztetés, mint a dicsekvés. Ha elszúrom, nincs kegyelem.

Valamikor 1996-ban vagy 97-ben találkoztunk először a kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány rendezte kisebbségi konferencián. Fantasztikus energiája volt, valósággal rázúdult az emberre, fárasztó tudott lenni, de ilyen óriási energiákkal megáldott emberek nélkül semmire sem menne a fordításirodalom.

Kertész, Esterházy, Nádas, Krasznahorkai – nem emlékszem, hogy valaha olyasmit fordított volna, ami nem volt jó, vagy akár csak kérdőjel lebegett volna fölötte. És egészen furcsa szenvedéllyel tudta szidni azokat az embereket, akik között apja identitásválasztásának köszönhetően szocializálódott. „Te román vagy?!”, kérdezte állítólag egy bukaresti magyartól, aki késett a megbeszélt találkozóról.

Az ilyen ember mindig korán megy el, hiszen a rengeteg energia rengeteg önfeláldozást követel, így hát valósággal felfalja, elégeti önmagát annak érdekében, hogy románul is olvasható legyen a Sátántangó vagy az Emlékiratok könyve. Ráadásul egy fordító soha nem lehet teljesen biztos benne, hogy jól találta meg a szív segédigéit.

Nem voltál „román”, Annamária – te soha nem késtél, nem alkudoztál, nem terdzsiderszáltál. De ezt a találkozót azért még halogathattad volna.