Milyen is a szerencse!? Forgandó. Egyiknek sikerül, a másik elterül. Vagy kiderül róla ez-az.

Közös bennük – a történet két szereplőjében –, hogy mindkettő a Közel-Keletről került Erdélybe egyetemi tanulmányok végett. Mindkettő a filiszteusok földjéről jött, ahol régóta harcban állnak a jehudikkal egy-két dunám földért és homokért. (Meg más miegyebekért, robbantások és véres tragédiák, háborúk és őszintétlen békekötések kíséretében.)

Egyszóval idejönnek tanulmányozni az emberi test titkait, előbb csak hullákon, aztán élőkön is. Idejönnek tanulgatni, no nem a földhözragadt beduin atyák és tevesimogató szülők pénzén, hanem ama filiszteus (nem filantróp!) szervezet pénzén, amely nem csupán orvosokat kíván ártatlan sebesültek mellé, vagy maródi olajmilliomosok ágya fejéhez, hanem öngyilkos merénylőket képez ki körmönfont manipulációval, profétai idézetekkel, és időnap előtti találkozókat szervez Alahhal.

Az egyik is, másik is – annyira kedveli szelíd éghajlatunkat, európai mintára épült városainkat, toleránciánk közmondásos megnyilvánulását, laza mentalitásunkat, a bigott bizantinizmust, amely a bennszülöttek nagyobbik részének sajátja –, hogy menekültté, letelepedővé, fészket rakóvá lesz. Mert úgy dönt, hogy nem megy haza az édes óhazába, ahol csak homok van, fehér falak, ötszáz gyermek az utcán, járvány, alkoholtilalom, olaj a cserépkorsóban és a kert végében felbugyogó szondákban, asszonyok lefátyolozva és örjítően egyhangú zene, meg a kecske vágyteli tompora.

Az egyik embernek megy a bifla, befejezi tanulmányait, talán meg is nősül, mindenesetre mentőegyletet szervez sikertlenül Kolozsvárott, sikeresen a hatóság tilalma ellenére Vásárhelyen, tüntetnek, tűzbe mennek érte és végül miniszter lesz. Az első a román újkori történelemben, aki úgy lesz miniszter, hogy nem a mitikus Nagy-Románia területén születik, nem is románnak, anyanyelve az Ezeregyéjszaka szavaiból áll. S ezzel precedenst teremt, hisz ettől kezdve, miniszter bárkiből lehet, csak legyen tisztességes ember, a nemzetiség, előző állampolgárság nem akadály...

A másik, akit a szerencse faképnél, egész pontosan imaszőnyegnél hagyott, hiszen ő faképet nem farag, neki sem fejfát, kimarad az orvosképzésből három év után, már nem hullán gyakorol, de gyaurok és jehudi hulláiról álmodozik, különben tengődik, hányódik ebben a tejjel-mézzel-dajnával folyó pásztorhonban, gyermekét megszüli egy gyaur asszony, de támad egy mentőötlete, hibáját jóváteszi: szundizó ügynök lesz. Beszervezik burnuszfalvi atyafiai. Míg a ded bölcsőjében szendereg, ő az ártatlanok koporsóját készíti elő. Előbb csak szelíd idézeteket tesz föl a netre hiterősítés céljából, feltételezem nem az Ezeregyéjszaka, hanem a befogadó ország nyelvén. Majd egyre erőteljesebbeket, -szakosabbakat.

A terrorelhárítás egyik vezetőjének, ki korábban román nyelv és irodalomtanár lehetett, feltűnik az idézet, s benne egy-két olyan nyelvtani hiba, amit csak a nyelvelőkészítőn vétenek a filiszteusok, tipikusan filisztin hibák, s máris gyanút fog. A gyanútól nem esik távol a cselekvés és kattan az új karperec alvókám kezén. Ráadásul „lóvéja is nyista" a burnusz-szaggatónak, ahogy Bangó Margit néni énekli, nincs amivel lefutni Bukurestbe magát tisztára mosni, mialatt a másik Bukarestben megcsinálta szerencséjét.

Mondom márcsak ilyen a szerencse természete, nem hatja meg a titokzatos Kelet varázsa. Bármilyen köze(l) is legyen a terrorizmushoz.