A téma az utcán hevert, azaz jobban teszem, ha azt írom, hogy a téma ott lógott a levegőben . Bálint Pataki Józseffel ugyanis nem járunk egyazon utcában, viszont legutóbbi, a június 17-23 közötti időszakra vonatkozó magyarságpolitikai írásában előttem a témát „leakasztotta”. Azt járta körül a rá jellemző alapos dokumentáltsággal, hogy Pákh Imre, munkácsi származású, Amerikában élő neves magyar műgyűjtőből, a magyar nemzet és magyar kultúra huszonegyedik századi jótevőjéből, a magyar kormány nemeslelkű barátjából hogyan lehet néhány esztendő leforgása alatt olyan álszent és kapzsi díszmagyar, akinek a szájából úgy csurognak az ájtatos közhelyek, mint a rózsaszín, valódi amerikai puncsszirup. (Ez utóbbi néhány jelző és hasonlat a roppant kormányközeli Magyar Hírlap június 13-i számából származik, jelezve, hogy Pákh Imrére – persze jelképesen – megadtak valamiféle kilövési engedélyt.)

Hogy mi van a háttérben, azt Bálint Pataki József részletesen leírja. Dióhéjban: millió dolláros nagyságrendű pénzügyi viták. A magyar állam a Nemzeti Bankon keresztül nem akar annyit fizetni a műgyűjtő tulajdonában levő Munkácsy Golgotájáért, mint amennyit Pákh kér, ráadásul védetté is nyilvánította, így saját tulajdonát el sem tudja vinni Debrecenből.

Ehhez a médián keresztül is folytatott, meglehetősen émelyítő vitához szeretnék valamit hozzátenni, amiről mindeddig még nem volt szó.

Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeumban 2007 májusában nyílt meg az a Munkácsy kiállítás, amelyet nem csupán Székelyföld-, hanem Erdély-központúnak szántak. A tárlat törzsanyagát a 65 éves Pákh Imre Munkácsy-magángyűjteménye (29 festmény) képezte, ehhez csatlakozott a Magyar Nemzeti Galéria (16) és a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum kollekciója (2 festmény és relikviák), a látogatók összesen 47 Munkácsy-alkotást tekinthettek meg.

„Ez a kiállítás nemcsak közkívánságra jött létre, tiszteletem megnyilvánulása az itt élő magyarság felé. Bizonyítéka annak, hogy a magyar nemzet egy és megoszthatatlan. Amikor két évvel ezelőtt elindult ez a vándorkiállítás, három célunk volt. Elsősorban be akartuk mutatni a hazai közönségnek és a szakmának Munkácsy azon képeit, amelyek még életében vándoroltak ki Amerikába a festő párizsi műhelyéből. Második célunk az volt, hogy visszaállítsuk Munkácsyt az őt megillető helyre, mert mint tudjuk, már életében megtépázta a negatív kritika. Ez halála után is folytatódott, sőt manapság is vannak olyan kritikusok, akik Munkácsyban nem a nagy festőt, hanem azt az ügyeskedő, üzérkedő embert látják, aki jól kihasználta a piac pillanatnyi lehetőségeit. Nem utolsósorban ezzel a vándorkiállítással adtunk hitet önmagunknak, hogy igenis voltak olyan magyar géniuszaink, akik képesek voltak minden képzeletet felülmúló alkotásokkal a magyar nemzetnek hírnevet és elismerést szerezni. Véleményem szerint ilyen volt Munkácsy, akit, amikor 1886-ban Amerikában járt, maga az Egyesült Államok elnöke fogadott a Fehér Házban”

Annak a Pákh Imrének a szavait idézem a megnyítóról, akit ott helyben, a Csíki Székely Múzeum udvarán dr. Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés elnöke Parlamenti Aranyéremmel, Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere pedig Pro Urbe oklevéllel tüntetett ki. „Ha van ennek a mai napnak tanulsága azon túl, hogy a szilárd értékeink azok, amelyek összekovácsolnak bennünket, akkor ez a tanulság kétségkívül az, hogy van bennünk elég erő és elég energia, hogy a legnagyobb célt is meg tudjuk fogalmazni, és van elég összetartás, hogy kivitelezzük” – mondta akkor a polgármester.

Nem lenne elég a terjedelem, ha azt is ide másolnám, hogy a megnyitón hányszor hangzott el a „történelmi” jelző. Amellyel, művészeten innen és túl, napjainkban egyáltalán nem fukarkodunk. Történelmi, hogyha leaszfaltoznak egy megyei utat, történelmi, ha valamelyik erdélyi magyar politikai alakulat kiad egy közleményt, történelmi, ha majd óriási lármafák mutatják a műholdaknak a Székelyföld határát, történelmi, ha a székely borvíz és az erdélyi bor eljut Brüsszelbe, történelmi ha megszólal egy magyar államtitkár, történelmi, ha szász Románia elnöke – és minden-minden csupa történelmi. A Munkácsy kiállítás valóban mindeddig egyedi volt Erdélyben és alighanem az is marad.

Az idő azonban, amint a fenti sorokban szereplő nevekhez köthető utólagos történetek bizonyítják, nem áll egy helyben. A hétköznapi történelem, a vele összekapcsolodó élet és közélet forog-pereg, vagy lassan elmozdul, neveket ránt magával, tisztségeket szüntet meg és alakít át, egyedüli üdvözítőnek mondott nézeteket hangol át éppen az ellenkezőjükre. Ezért jó, ha nem jelentjük ki, hanem mindig az utókorra bízzuk, hogy döntse el: mi a történelmi és mi nem.

A történelem úgy döntött, hogy a Lieb Mihály Leó néven született Munkácsy Mihály, aki egy műkereskedő sugallatára Párizsban nem magyar, hanem egyetemes témájú triptichont festett meg, a magyarság egyik legnagyobb festőjeként maradjon fenn. Hogy miképpen dönt a történelem mindarról, ami manapság a festő alkotásai körül forog, azt majd unokáink tartják számon. A Golgota fölött meglehetősen otrombán vitatkozó jelen egyelőre Kant mondását írja át: nem az a szép, ami érdek nélkül, hanem ami érdekkel tetszik...