Ambrus Attila: Ki- és bevándorlás

Új népvándorlás kora jött el. Soha nem volt ennyi földönfutó, mint napjainkban: csak a háború sújtotta Szíriából tizenegy millió ember menekült el. És árad a tömeg Afganisztánból, Irakból, fekete Afrikából, felkerekednek a koszovóiak és mennek a románok, a magyarok is álmaik Európájába igyekeznek.

Nyugat Európa számára a kelet-európaiak bevándorlása, amit elegánsan a munkaerő szabad mozgásának neveznek, a demográfiai hanyatlás (a népességfogyás és az elöregedés) mérséklésének az eszköze. Magyarország számára hasonló jóval kecsegtetett a kettős állampolgárság kiváltotta migrációs késztetés főként a vajdasági és erdélyi magyarok körében. Noha erről nem volt ildomos beszélni határon innen és túl. Ezért úgy tűnt, nincs nagyobb fenyegetés az erdélyi magyarságra a beolvadásnál. És valóban. Az erdélyi magyarok disszimilációs vesztesége 1956 és 1992 között a statisztikák szerint 120 ezer lélek volt. Még mélyrehatóbb volt a nyelvcserével nyomatékosított identitásváltás: a többségi nemzet három és fél évtized alatt 140 ezer gyereket és fiatalt hódított el a magyar nyelvű közösségtől.

Nem ritka jelenség már a nagyvárosokban, hogy a magyar nagyszülő és a szép magyar nevű unoka jelbeszéddel kommunikál. Előbbi nem tanulta meg a románt, utóbbi a magyart...

Ma azonban be és fel kell ismernünk, hogy a nyelvcserés identitásváltásnál is nagyobb veszteséget okoz a kitántorgás. Mennek a fiatalok külföldre, kiürülnek a falvak, kiürülnek az iskolapadok is. Tévedés lenne azt hinni, hogy a kivándorlásnak kizárólag gazdasági okai vannak. A külföldi munkavállalás elsősorban életszervezési minta, amelyben nagy szerepet játszik az otthoni pozitív jövőkép hiánya. Könnyebben szánják rá maguk a kivándorlásra azok, akik környezetükben gyökértelennek érzik magukat. A döntést nagyban befolyásolja az emigrálni készülők tájékozatlansága is: a mai kivándorlók fejében a néhány évtizeddel ezelőtti helyzet, egy merőben téves kép rajzolódik ki a befogadó Nyugatról, amelynek már semmi valóságalapja nincs. A világ kivándorlást és asszimilációt serkentő tartalékai kimerültek, látványos meggazdagodásra, felemelkedésre, előrehaladásra az újonnan bevándoroltaknak kevés az esélyük.

Mégis mennek a fiataljaink...

S míg a beolvadás mértékének a csökkentésére volna recept: a színvonalas oktatás, a többségiekhez képest bizonyos előnyök (a kedvezménytörvény, a kettős állampolgárság) révén a pozitív szociális identitástudat alakítása, esetleg a tömbbe vándorlás, a kivándorlásnak egyelőre nincs ellenszere. Noha elvándorlás elleni lépésekre sürgősen szükség van. Cselekvésre a sopánkodás helyett.

Azon is érdemes eltűnődni, hogy a modern kori népvándorlás hasonlóan terra incognitát teremt-e a Kárpátok két oldalán, mert bizonyára észrevették: Romániába senki sem akar bevándorolni, sem szír, sem koszovói albán, sem fekete-afrikai.

Ezért is érthetetlen a felfokozott bevándorlás-fóbia, amelyben az erdélyi magyarság az utóbbi napokban szenved. Milyen jó lenne, ha kivándorlás-fóbia törne hirtelen ránk! Ha felismernénk, hogy a lassan kiürülő otthonban, Erdélyben is lehet jövőt teremteni, s hogy a kelet-európai térség a közeljövőben egy kevésbé konfliktusos, civilizációk tényleges összecsapásától mentes övezetté válhat. Aki a kultúrák békés együttlétezésének a bizonyosságáról beszél, fejét a homokba dugja. A Nyugat multikulturális modellje megbukott, kiderült számukra is, amit mi a szocializmus éveiben tudtunk: az erőszakos asszimiláció kritikus számon felüli közösségek esetében megvalósíthatatlan. Az új nyugati modell, az interkulturalitás – a szó erdélyi értelmétől eltérően – szintén asszimilációt, ráadásul totális asszimilációt takar.

Ezért van igazuk azoknak, akik ezektől a feloldhatatlan konfliktusoktól meg akarják óvni társadalmukat. Így értékelődik át François Mauriac jóslata: Európa a XXI. században vagy keresztény lesz vagy nem lesz. Az Európai Unió tagállamainak közösen kell megoldást találniuk az egyre nagyobb méreteket öltő külső bevándorlásra. Eközben Romániának a saját népesség elvándorlására is orvosságot kellene kidolgoznia. Ellenkező esetben valóban ismét átjáróházzá változik a térség, mint az első nagy népvándorlás korában, a sötét középkor kezdetén.

Kimaradt?