Kétes dicsőség az a dicséret, amellyel egykor a Gestapo budapesti parancsnoka illette a megszállt ország polgárait, mondván sehol Európában nem történt annyi önkéntes  feljelentés, mint éppen Budapesten, olyan feljelentés, amit saját magyar polgártársaik ellen tettek a társadalom minden rétegéből kilépő neves és névtelen már-már hivatásos bemocskolók.

Hetven év elteltével – másutt, más csillagzat alatt alatt – a feljelentők száma gyarapodik nap mint nap. Romániában e pillanatban nem a politikailag megbízhatalanok, baloldaliak, zsidók vagy katonaszökevények, esetleg liszt- és cukorhalmozók, uzsorások, ékszert-aranyat rejtegetők ellen megy a jelentgetés, gyanúsítás, hanem egyelőre politikai és gazdasági elit tagjai ellen. (Később alább is szállhatnak az igények.)

A haragosok, konkurrens cégek tulajdonosai, politikai ellenfelek, választásokon alulmaradottak, frusztrált szenátorok, cég- és intézményvezetők nyújtanak hasznos és fölöttébb közérdekű információt egymás ellen. Vagy a gazdagodást irigylő, a világot alulnézetből gyűlölő, kisstílű gazemberek szólnak át telefonon, gyártanak nagy ügyesen vádiratot az ellen, akivel tegnap még haverkodtak, akivel együtt táncoltak az unokahúg méregdrága cigányos eskövőjén, tőszomszédok, de az egyik – a feljelentett – egy tornyocskával többet biggyesztett a ház aranycseréppel fedett mestergerendájára, mint a kárvallott, esetünkben a gátlástalan feljelentő. Valószínűleg, amint a demokrácia elején voltak pályázatíró tanfolyamok, most rendszeresen feljelentésfogalmazó ingyenes tanfolyamok működnek. Láthatóan, szép sikerrel.

A következmény a látható (élvezhető, élő-egyenesben közvetíthető) hajsza: hajnalban hatvan maszkos izomlegényszállja meg a házat, ládányi iratot, okmányt, számítógépeket cipelnek ki, raknak autóba, a gyanúsítottat megbilincselve tuszkolják be, fejét lenyomva a sötített gépkocsiba – á, nem duba az már –, aztán lekísérik egy pincébe, bekísérik egy csupa üveg irodába, ahol elkezdődik a kihallgatása. Lakását, vidéki házát felforgatják, gyermekeit, ha kiskorúak megríkatják. Őket megilleti az ártatlanság vélelme.

Minden feljelentettről a legrosszabbat feltételezik az álmatlanság vélelme alatt: a bekísért szüntelen csalt, lopott, sikkasztott, pénzt-paripát mosott, vesztegetést fogadott el óezüst maláj porcelánkészlettől Mao Ce Tung első jáspiskőbe vésett balettcipőjéig és eurótól svájci frankig, angol fonttól könnyen pukkanó francia pezsgőig. Ideje sem maradt aludni, olyan gyorsan gazdagodott. Csak ült és számlálta a mocskos kizsarolt, adócsalt jövedelmét.

Feltételezik, hogy el fog szökni magánjárgányán, gazdasági és politikai menedékjogot fog kérni szomáliai, afgán és líbiai menekültek közé álcázódva, beépülve az al-Kaidába, Elefántcsontparton fog gerincet-fogat csináltatni, vagy csak hever a gyémánthomokon, miközben tudja, hogy itthon trágár rágalmazója ellen hivatalból semmiféle eljárás nem indul. Annak kilétét, mint általában az ilyen ügyekben gazdag országban, homály fedi, védelmet élvez, eltüntetik szem elől. Egy valamirevaló demokráciában a feljelentő kilétét sem fedi homály. Védi az ártalmasság vélelme.

Ebben a tekintetben a parchet-táncosok az előző rendszer technikáját követik, hiszen a dossziékat és az informátorok nevét csak a rendszerváltást követő években hozták – ha hozták, ha érdek fűződött hozzá – nyilvánosságra.

A nép örvendez, olyan mint egykor,  akár a középkorban a nyilvános kivégzéseknek, a halálrakövezésnek. Népünnepély. Szemnek szórt malaszt. Kábszer.

Mi történik akkor, ha kiderül, hogy a feljelentett, meghurcolt, megalázott, nevesített vagy homálypacnival eltakartról kiderül, hogy vétlen? Isten bocsá’, tiszta és becsületes, jó üzletember, a törvények mentén és szellemében cselekedett, sőt még gazdagodni is tudott protekciós hátszél nélkül?  Ha nem fizetett le senkit, nincsenek homályos pontjai vagyonnyilatkozatának, ha ártatlanul ült fogdában harminc napig, félévig, ha bírói tévedés áldozata lett?

Kér ezektől valaki bocsánatot? Fizet ezeknek valaki kártérítést? Vagy előbb el kell járniuk Brüsszelt, Hágát, Strassbourgot, a Jóistent és más nemzetközi törvényszékeket, hogy igazukat bebizonyíthassák. És persze ott az etikai kérdés: ha ezeket az embereket, akik Romániával vagy a román hatóságokal szemben eljárást indítottak és nyertek, hazaárulónak tartja-e a „jó hazafia” –vagy örül az igazság győzelmének, jöjjön bár  az bárhonnan is?