Ha egy élőben bejelentkező tévériporter megkérdezné tőlem valamelyik utcasarkon, hogy mit szeretek a legjobban, nehezen tudnék kapásból válaszolni. De ha arról faggatna, hogy mit utálok leginkább, akkor habozás nélkül rávágnám: a kampányokat.

Mindenféle, minden nyelvű és minden témájú kampányt. Azokat is, amelyek a választásokat megelőzik, azokat is, amelyek a termékek sokféleségét akarják rám sózni és azokat is, amelyek meg akarnak győzni bármiféle politikai döntések helyességéről. Mert ezek a kampányok mélységesen egyén- és gondolkodásellenesek, a jobbról-balról, felülről-alulról elindított nézeteket szeretnék mindenkinek a fejébe súlykolni, ráaadásul úgy, hogy egy pillanatig se gondolkozzon önállóan, csak úgymond vegye a lapot, tegye magáévá a máshonnan érkezett sugallatot, és cselekedjen úgy, ahogyan ezt elvárják tőle.

A másik, amit roppant utálok: az éppen felkapott jelzők ráragasztása mindenre, ami él és mozog, akkor is ha talál és akkor is ha nem.

Hadd soroljak fel példákat és kezdjem a másodikkal. Az jelenik meg a híradásokban, hogy Székelyudvarhely és Segesvár között a nyáron végre elindul a székely gőzös, vagyis az a vonatjárat, amelyet gazdasági veszteségek miatt nemrég beszüntettek. Tehát a székely gőzös. A gőzmozdonyokat már régóta felszámolták, egy-egy vasúti múzeum elhagyott sínpárjain álldogálnak, és csak vasúti évfordulós eseményen veszik esetleg elő. Székelyudvarhely és Segesvár között már évtizedek óta egy meglehetősen lassan totyogó dízel-mozdony vontatta azt a néhány kocsit, amelyre az utasok vagy váltottak jegyet, vagy a kalauz zsebébe nyomták a pénzt, a kiskorrupcióval is hozzájárulva a nagy gazdasági veszteségekhez. A megszűnt vonatot egy magántársaság, az esetleg újra indulót pedig a Román Államvasutak üzemeltetik. A mozdony annyira gőzös és a vonat annyira székely, mint amennyire az útba eső Alsóboldogfalva vasútállomása olasz, minthogy azt írja rajta: Santa Maria.

És most az úgymond migránsok elleni kampányról, amely megállíthatatlanul zúdul alá a magyarországi közmédia minden csatornáján, hadd reszkessen az a tízmillió magyar (kerek számokban írok és mindjárt kiderül, hogy miért), nehogy elsodorja a Délről Északra vánszorgó ötvenezer menekült, gazdasági bevándorló, vendégmunkás, népvándorló, vagy mindegy, bárhogyan is nevezzük.

Elgondoltam, ha felépül a négy méter magas és 175 kilométer hosszú csodálatraméltó szögesdrót-kerítés Magyarország és Szerbia között, akkor a menekülők feltehetően Romániát is választhatják úticélként. És mit jelent ez? Románia húsz milliós lakosságának (tudom, hogy nincsen pontosan ennyi, de a kerek számokkal egyszerűbb számolni) be kell fogadnia ötvenezer menekültet. Azaz minden négyszáz romániai lakosra jut egy menekült, vagyis negyvenezer lakosú városom száz menekültnek kellene hogy helyet szorítson. Ez a társadalomtudományok mértéke szerint harminc család, ha úgy tetszik, egyetlen tömbház.

És ráadásul itt sem akarnak maradni! Mert akik az idők során maradtak – kezdetben görögök, albánok, macedónok, majd palesztinok, irániak, kínaiak, indiaik és mások –, azok magukkal hozták a bolgár kertészetet, az albán péksüteményeket, a török édességeket, a jó focit, a perzsa kereskedelmi érzékenységet, az ázsiai konyhát, a palesztin értelmességet és így tovább. Az Unióban munkát vállaló magyarok és románok is mindig visznek magukkal valamit: a tudásukat, a szakértelmüket, a munkaszeretetüket, a jobb élet iránti vágyukat, amiért majd keményen megdolgoznak.

Miért gondoljuk azt, hogy ezek a bevándorlók ágrólszakadtak, semmihez nem értenek, most bújtak elő a homokból vagy pottyantak le a majomkenyérfáról? Mi történne, ha éppen néhány olyan altatóorvos lenne közöttük, amelyekből hiány van a csíkszeredai kórházban?

A menekültek mindenekelőtt emberek. Ha úgy tetszik – embertársaink, akiket csak a szántszándékkal rájuk összpontosított kampány tol a közélet előterébe, és közel sem forgatják fel tetőtől talpig sem Magyarországot, sem Franciaországot, Olaszországot vagy Angliát.

Az emberiség már a föniciaikkal, a görögökkel, a rómaiakkal kezdődően, hogy másokról most ne beszéljek, kisebb-nagyobb csoportokban mindig mozgott ide vagy oda, és a legtöbbször nem háborús céllal. Úgy gondolom, amikor elül a hisztéria állapota, nagyon sokan fogják szégyellni magukat.