Azon a napon, amikor a Szenátus úgy döntött, november 13. lehet a Magyar Nyelv Napja Romániában is, a szlovéniai Muravidékről a horvátországi Eszékre, onnan a vajdasági Újvidékre tartottam. Így mit sem tudtam a szenátusi döntésről, ám ottani magyar újságíró kollégáimmal az anyanyelv megőrzésének szükségességéről, megtartásának lehetőségéről, elvesztésének valóságáról beszélgettünk.

Szlovéniában – ahol a hivatalosságok és számos muravidéki magyar szerint is a magyar kérdést példamutatóan megoldották – 1958 óta nincs magyar nyelvű oktatás. A tanórák kétnyelvűek, harminc percig szlovénül, tizenöt percig magyarul ismerkednek a diákok a fák, virágok, madarak, az égitestek, vegyi anyagok nevével, az emberi test részeivel. Legalábbis így kellene lennie a törvény előírása szerint. Valójában azonban gyakran nem váltanak át magyarra, hiszen ez a tanárnak és gyereknek is kényelmesebb. Ennek az eredménye pedig az, hogy az 1958-ban számlált 24 ezer magyar helyett már csak mintegy hatezren vállalják a kisebbségi sorsot, noha legalább másfélszer ennyien vannak.

Horvátországban akár egy gyereknek is indítanak magyar tannyelvű középiskolai osztályt, ha a szülők kérik. Nem feltétlenül kisebbség-barátságból, inkább következetes törvényalkalmazkodás miatt döntött így a horvát kormány: az iskolához való jogot biztosítja a szigeteken élő horvátoknak és ez a jog megilleti a kisebbségeket is. (A kelet-európai szokásnak megfelelően természetesen nem illeti meg a szerb kisebbséget is...) Az eszéki egyetemen magyar-történelem szak is indult. Sokan azonban nem élnek a lehetőséggel, úgy érzik, a horvát nyelvű oktatásnak számtalan előnye van.

Így érzik ezt a Vajdaságban is. Szabadkán, ahol a magyar nyelv szerelmese, Kosztolányi Dezső született, a korábbi évfolyamonkénti négy osztály helyett már csak kettő indul.

A nyelvvesztés oka nem csak az iskolaválasztás. A magyar nyelv háttérbe szorul a társadalmi élet minden területén, sőt a családban is. Vannak családok, amelyekben a magyar szülők szlovénül, horvátul, szerbül vagy románul beszélnek gyerekeikkel, s vannak, amelyekben valamiféle keverék nyelven kommunikálnak – dehogy társalognak vagy beszélgetnek. Az ilyen típusú fele ápa fele víz kommunikációnak a következménye az, hogy a fiatal kevéssé érti meg a körülötte levő világot, leírni, elmondani érzéseit, véleményét még kevésbé sem tudja.

Magyartanár meséli, hogy irodalomórán rákérdezett a tizenkettedik osztályban: mit jelent az, hogy nagy becsben tartja. Egyetlen diák jelentkezett: azt, hogy tágas pincében (románul: beci) tárolja.

Nos, ezért van szükség a Magyar nyelv napjára, hogy évente legalább egyszer iskolákban és a sajtóban beszéljenek értékéről, szépségéről, egyedülállóságáról, arról, hogy ez örökségünk, melyet eltékozolni bűn.

Az Európa Tanács 2001-et a Nyelvek európai évévé nyilvánította, hogy felhívja a figyelmet az öreg kontinensen beszélt nyelvek gazdagságára, ezzel mintegy azt sugallva, hogy az Európai Unió szükségszerűen a nyelvek uniója is lesz, és egyik népnek sem kell lemondania az általa természetszerűen könnyedséggel használt anyanyelvéről semmilyen nagyobb, nemzetközileg használt nyelv javára.

A magyar Országgyűlés 2011 szeptemberében nyilvánította a magyar nyelv napjává november 13-át, a magyar nyelvet az államigazgatásban és a közoktatásban hivatalossá tevő 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját. Erdélyben is ez a dátum lesz a magyar nyelv ünnepe, ami talán hozzájárul ahhoz, hogy a magyar a mindennapok nyelve maradjon.

Amikor ezeket a sorokat írom, június 17-én múlt 98 éve, hogy Pusztakamaráson megszületett az erdélyi magyar irodalom legszebb szavú társa, Sütő András. Méltatlanul nem olvasott vallomásában, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című regényében az anyanyelvet imbolygó kalitkaként láttatja, szerinte szavaink pedig a kalitka lakói: madarak. Az anyanyelv foglyai vagyunk e szómadarak miatt, magunkat csak ezek segítségével fejezhetjük ki. Amire pedig nem lesz saját szavunk, az elpártol tőlünk, hiába bizonygatja bárki, hogy a tulajdonod.

Ezért kell magunkhoz engedni a szavakat. Ezért kell egy nap, amelyen erre hangsúlyozottan figyelmeztetni tudjuk azokat, akik az asszimiláció és a globalizáció kínálta állehetőségekért önként mondanak le örökségük birtokbavételéről.

A november 13-iki nyelvünnepre pedig kötelességünk az év minden napján felkészülni, így talán megtörténik az, ami Kosztolányi szerint sohasem történt meg: mi magyarok fel tudtunk emelkedni odáig, hogy érdektelenül – haszon nélkül – szeressük a nyelvet.