Hétvégi feljegyzések június 13-án.

Két régi és egy harmadik, új változata ugyanannak a poénnak. Hova ül a hím gorilla a moziban? Ahova akar. Kivel szomszédos a Szovjetunió? Akivel akar. Mivel vádolja meg a korrupcióellenes ügyészség a román miniszterelnököt? Amivel akarja. Hozzá lehet tenni: és amikor akarják.

Az ügyész neve Jean Jean Nicolae Uncheşelu. Testnevelésit végzett, kilenc évig tornatanárként tevékenykedett. Távoktatás formájában tanult jogot, érthető, hogy néhány sikertelen vizsgájának megóvása után Kövesi felhozta Bukarestbe, s maga a volt államfő nevezte ki ügyésznek. Most ennek az embernek a kezébe került a miniszterelnök és a kormány, meglehet: az ország sorsa. Szakmai tudásában, jóhiszeműségében nem szabad kételkednünk.

Sarkigazság, hogy Romániában bármelyik politikust el lehet intézni egy korrupciós vád alapján. A bármelyik azonban nem jelenti azt, hogy mindegyiket. Az összesre nem lenne kapacitás, de láthatólag nincs hajlandóság sem. A miniszterelnök esetében leginkább az szúrt szemet, már akinek, hogy egy gógyi, ráadásul törvényesen lezárt(nak tűnt) – ezzel szemben, igaz, tizenvalahány rendbéli! – bűncselekményt vettek elő. Miközben például a fő ellenzéki párt férfi társelnökét mázsás korrupciós vádak, feljelentések, tanúvallomások, bizonyítékok és megalapozott gyanúk ellenére a vádhatóság a végletekig kíméli. Fel lehetne sorolni a többi jól ismert példát is néppárti oldalról – mi a titkuk? Mitől érinthetetlenek? – miközben mások ellen (köztük meg kell említeni a két magyar áldozatot, Nagy Zsoltot és Markó Attilát is) egymás után fogalmaznak meg fantáziadús vádakat, májashurkával, kombinékkal, struccokkal és kecskékkel történő megvesztegetések súlyos gyanújával, távoli ismerősök közötti lehallgatott telefonbeszélgetésekre támaszkodva. A legnagyobb korruptak mitől ilyen védettek, mentesek? Netán...

Szelektív igazságszolgáltatás. Tudomásom szerint az ügyészállam kifejezést – a rendőrállam mintájára – a hazai magyar sajtóban jómagam használtam először. A másikat csak keresgéltem, körülírtam. Most a szenátus elnökétől hallottam: szelektív igazságszolgáltatás. Igen, ez a helyes kifejezés, szelektív doszáriáda. Mindenki tudja, itt és most, hogy konkrétan mit jelent. Félreérthetetlen jelek vannak arra nézve, hogy egyre inkább tudják a fontos nemzetközi partnerek bukaresti nagykövetségei is.

Cristian Pîrvulescu a leghitelesebb és legkorrektebb politológusok egyike. Azt mondja: „Nehéz Victor Ponta ügyét racionálisan megközelíteni. Ám elmondható, hogy az ügyészek sem naivak. Tudatában voltak annak, hogy a bűnvádi eljárás beindításának politikai következményei lesznek. A miniszterelnök megvádolása tehát voltaképpen a politikai válság tudatos előidézését jelentette.”

Rémálom. Azt álmodtam, hogy még ifjú szerkesztő koromban a Központi Bizottságig jutott el egy rendőri feljelentés, amely szerint harmadmagammal a magyar himnuszt énekeltem egy bukaresti éjszakán. Lemondattak becsületbelileg. Közben a helyembe felvettek egy másik szerkesztőt, s mire később tisztázódott, hogy a vád nem volt igaz, régen egy kisvárosban tanítottam.

Meglepetésszerűen lemondott Ioan Rus szállításügyi miniszter. Gesztusa ebben a világban, ahol a politikusok olyan nehezen mondanak le, arra vall, hogy talpig úriember. Igaz, hogy egy talpig úriember nem kurvázza le szerencsétlen gazdasági emigránsok itthon maradt feleségeit, de ez egy másik kérdés. Ioan Rus már kiosztott egy hatalmas lórúgást Pontának 2012 nyarán, amikor – korrupt és bűnöző magisztrátusokkal és alkotmánybírókkal karöltve – kibulizta a hamis és teljesíthetetlen kvórumot az államelnök felfüggesztésekor. Erre mondják: vagy idióta, vagy gazember. Vagy csak zsarolják. Vagy nem tudom. Mircea Geoană, Cristian Diaconescu, Mariean Vanghelie stb. – tele volt a PSD ilyen furcsaságokkal. S ha már furcsaság: Crin Antonescu. Mikor fog kiderülni, mivel fogták ezeknek a szerencsétleneknek a lopótökét?

Ezen a héten két dolog tetszett nagyon a romániai magyar lapokban a Ponta-ügy kommentárjaiból. Az egyik a már említett többrendbéliség (várjuk, hogy külön bűnvádi eljárás induljon el Ponta ellen mind a tizenhét nyugta nyomán – Rejtő Jenő Ész Elekje ezt nagyon élvezné), a másik egyes zsurnaliszták megvilágosodása a miniszterelnök kijelentése után, hogy csak a parlament válthatja le őt. Milyen is a politikai műveltség: hát nem az ugrik be az embernek, hogy Ceauşescu is csak a Nagy Nemzetgyűlés előtt akart felelni? A két helyzet lényegi hasonlóságához nem fér kétség. Elképzelem, hogy vidéki lapok szerkesztőségeiben lelki szemek már látják is, amint a Ponta-Tăriceanu diktátor párost szitává lövi a parlament falánál a Kövesi-Stanciu rögtönizélő hadd-bíróság.

A parlament közben annyira nem váltotta le Victor Pontát, hogy az ellenzéknek az indítvány beterjesztőin kívül csak tizenegy (futballcsapatnyi, cserék nélkül) szavazatot sikerült pluszban begyűjtenie, összesen a szükségesnek kevesebb mint hetven százalékát. Igaz, ez jobb az egy évvel ezelőttinél, amikor az ellenzék bizalmatlansági indítványát 231-en nyújtották be és csak 176-an szavazták meg. A haladás nyilvánvaló és reményekre jogosít. Az RMDSZ jelenleg – Markó Attila kiesése után – tizenhét képviselővel és nyolc szenátorral van jelen a törvényhozásban, ez a huszonöt honatya a parlamenti összlétszámnak (554 fő) 4, 51 százaléka.

Márton Árpád felszólalásában a kormány kemény bírálata mellett (amit percekre rá a miniszterelnök is nyugtázott) az indítvány két sarkalatos pontjáról megállapította: 1. a levelezés útján történő szavazás ügye nem a kormányra, hanem a parlamentre tartozik, 2. egyes parlamenti választókerületekben lehetetlen kiírni a különben esedékes időközi választást egy olyan törvénymódosítás miatt, amelyet megszavaztak a bizalmatlansági indítvány szerzői is. A többi úgymond stimmel. A legfontosabbat azonban beszéde végén mondta az RMDSZ szónoka: ha politika és igazságszolgáltatás viszonyában "mineriádáról" (bányászinvázióról) beszél valaki – mint tette Alina Gorghiu –, akkor nagyon fontos tudatosítania, hogy a durva támadásoknak a parlament nem elkövetője, hanem áldozata. Ezt a három mozzanatát Márton Árpád fontos hozzászólásának nem mindegyik tudósítás emelte ki. És ez sem tetszett a romániai magyar lapokban.

Akkor most jön a rettenetes politikai instabilitás, ahogyan azt az ellenzéki oldal sajtóstul megjósolta arra az esetre, ha Ponta nem mond le és nem sikerül a kormányt megbuktatni? Szerintem nagyobb lett volna a politikai instabilitás, ha Ponta lemond vagy ha a kormány megbukik. A harcos újliberális elnökasszony a Márton Árpád által megmagyarázott tételeken kívül (szavazás levélben, időközi választások, bányászdúlás) előjött még egy javaslattal: előrehozott választások! Nos, az én jogi ismereteim elenyészőek, de azt még én is tudom, hogy most előrehozott parlamenti választásokat csak a jelenleg érvényes törvény értelmében lehetne tartani – vagyis maradna a hatodfélszázas parlamenti létszám, hogy a szervezési nehézségekről és a honatyák érzelmi viharairól ne is beszéljünk. Ennyire felkészületlen lenne ez az elnöknek kinevezett hölgy? És ennyire ne lenne politikai érzéke? Ilyen mentalitásra alapozná kincstári optimizmusát, hogy a következő bizalmatlansági indítványuk sikerülni fog? (Hol lesz akkor a kedves, bár elég hamisan tercelő társelnöke?) Másfelől az a kommentátori magyarázat a parlamenti döntésre, hogy GECI GANEK EZEKRE NEM KELL SZAVAZNI, politikailag nem világítja meg kellően a távlatokat.

Némber One. Megszólalt a héten – volt pofája – Livia Stanciu is. A Ponta-féle összeférhetetlenségi/mentelmi ügyben a parlamenti szavazás kapcsán megismételte a „senki sem állhat a törvény fölött” mantrát. A hölgy, mondhatni a román igazságszolgáltatás Number one-ja, úgy beszél a parlament döntéséről, mintha az törvénytelen lett volna! Mintha az igazságszolgáltatásnak, a magisztrátusoknak joguk lenne véleményezni, felülbírálni a – kollektív – politikai döntéseket. Az ilyen agresszív véleménymondó és -formáló sajtós és államhatalmi Némber One-okról mindig eszembe jut a kérdés, ami gyermekkorom óta foglalkoztat: milyen lehetett a vasorrú bába fiatal korában?

A büntetőjog szerint a zsarolás bűncselekményét az követi el, aki „jogtalan haszonszerzés végett mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen, vagy eltűrjön, és ezzel kárt okoz”. A román joggyakorlat – többek között az ex-államfő öccsének esete és a Rarinca-ügy nyomán – a meghatározást eredeti módon árnyalta: zsarolást követ el az, aki a megvesztegetésként vagy kölcsön adott lóvét visszakéri.

Bocsánat. Mivel határtalanul tisztelem a jogegyenlőségi harcot, szolidaritásból a romániai emberjogi civil szervezetekkel elhatároztam, hogy magam sem említem meg Mariana Rarinca nevét. Fentebb ezt a fogadalmat megszegtem, ráadásul a zsaroló galaci nő esete a múlt héten történt... Mea culpa. Ahol hallgatni kell, ott hallgatni kell.

Osztatlan megkönnyebbülés fogadta a hírt, hogy a gyulafehérvári táblabíróság Klaus Johannis államelnöknek adott igazat az ANI (a vagyonellenőrző és összeférhetetlenségeket vizsgáló állami intézmény) elleni perében. Nem mintha féltettük volna az ingatlanmutyival és gyermekmentő sofőrködéssel igazságtalanul már megvádolt első embert, ahogyan a terheltebb elődjét sem féltettük, de egyrészt elgondolni is rossz, hogy a nagy egyesülés városának bírósága elmeszelhette volna, eltávolítva Cotroceni-ból, a néma levantei államelnököt, másrészt az érdek-összefonódás gyanúja csakugyan erőltetettnek tűnt. Majdnem olyan erőltetettnek, mint Liviu Dragnea esetében, aki egy látszólag másról szóló, de a Caţavencii szerint jogilag hajszálra egyező perben és ugyanoda inkadrált károkozással (foloase necuvenite, illetéktelen haszon) kapott egy évi felfüggesztett börtönbüntetést. Vajon Dragnea is megkönnyebbült? Nem úgy megy az!

Különóra. Én nem tudom, de középiskolai tanárként képtelen voltam pénzért különórát adni. Ha ezzel tudtam volna elkerülni az éhezést, talán, de annyira nem voltam peches, hogy éheztem volna. A gyengébbekkel csoportosan, ingyen foglalkoztam egyszer-kétszer. Ha saját rossz tanulómtól veszek el pénzt, fennáll a gyanú, hogy azért engedem át, mert (le)fizetett. Ha más tanár rossz tanulójának adok különórát, elvtelen konkurenciát jelentek a kolléga számára, ráadásul ha megtudja, a tanulón állhat bosszút. Ha a saját jó tanulómtól – miért nem az órán adom át a plusz tudást? (Ha sikerül mondjuk az egyetemi felvételije, akkor esetleg utána megajándékozhat, de ebből hét házat vanni aligha lehet.) Ha valamelyik kolléga jó tanulójától – miért nem készül a saját tanárával? Ez utóbbi hipotézis különben is erőltetett, mert a kisvárosban csak két középiskola volt, kevés gazdag és kevés pont fizikából felvételizni akaró diákkal. Különben jutott be tanítványom az egyetemre, és a tantárgyolimpián juttattam el diákot az országos szakaszig.

Református kórház? Miért ne? De lehet katolikus, unitárius is. (Mondjuk ez utóbbi esetleg nem pont Csíksomlyón...) Baptista, adventista ésatöbbi: Magyarországon huszonhét felekezet, egyház, vallási közösség van elismerve, jól fogna az egészséges versenyszellem, hogy melyik épít több kórházat Erdélyben... Sőt, ha stadionok is épülnének melléjük (természetesen miután az anyaországban mindegyik községnek meglenne a maga húszezres lelátója), ezek a kórházak beteg-orvos vegyes csapatokkal összemérhetnék fociban is az erejüket és az egészségüket. Például a katolikusok (csapatkapitány Góg) és a reformátusok (Magóg) mérkőzésén a sípot egy fővárosi Demagóg fújhatná. Az orvosi asszisztenciát ellátná a csodaorvos Zsinagóg.

Szerénytelenül idézem e heti közszolgálati rádiójegyzetem első és utolsó mondatát: „Bizalmatlanság hatja át az egész politikai életet, s ami a legnagyobb baj, a közvélemény jóideje teljesen elveszítette bizalmát a politikai osztályban, az alapvető államhatalmi ágakban: a törvényhozásban, vagyis a parlamentben, a végrehajtásban, vagyis a kormányzatban és az igazságszolgáltatásban is. (...) Az indítvány el fog bukni – a bizalmatlanság marad...” Eddig bejött.