Igen rossz művekben is akadnak találó megállapítások, amelyek miatt érdemes végigrágni magunkat a fecsegések meddőhányóin.

Például ezt írja egy helyen Krzysztof Varga a Mangalicacsárdásban: „...ma egyáltalán nem kifizetődő túl korán meghalni, mert manapság az író kizárólag életében van jelen az olvasók tudatában és emlékezetében, hacsak nem hagy maga után megírt, de kiadatlan könyveket, de még az is kevés, mert nem lehet vele interjút készíteni, és nem lehet meghívni a tévébe. Manapság a halál promóciós szempontból egyáltalán nem kifizetődő.”

Ennél pontosabban nem is lehet leírni azt, hogy mi a különbség a Nyugat körüli irodalomfelfogás és a mai között. A korán halt Csáth, Karinthy vagy Kosztolányi köré még mítoszt és legendát tudott szőni a halál, súlyt adott az életműnek, kicsinosította, ahogy a holttestet festik ki és öltöztetik fel. Persze volt is mit. Ma viszont csak az látszik, amit az orrunk elé tolnak, s ha már nincs mit az orrunk elé tolni, akkor azt rövid úton elfelejtjük. Hol van ma Mészöly, Mándy, Tar vagy Borbély? Amennyire szerették és megbecsülték őket életükben, annyira kevés szó esik róluk most, hogy már nem lehetnek ott az egyre zajosabb és vásáribb irodalmi élet (?) közepében.

Persze Tar vagy Borbély Szilárd sosem volt vagy lett volna showman, nem beszélve Mészölyről, de a mai kulcsszó akkor is a jelenlét. A folyamatos és örökös szereplés, így vagy úgy. Pedig a jelenlét senki sem tesz jobb vagy rosszabb íróvá. Csak láthatóbbá vagy épp láthatatlanná. Igazából óva intenék attól, hogy valaki csak azt olvassa, aki egyben remek előadó is, aki ért a közönség(igény) nyelvén. Aki képes felülni a mindig felhorgadó divat hátára.

A legújabb őrület, hogy stand-up fellegvárában, a Dumaszínházban lépnek fel az írók igazmondó monológokkal. S bár rettentően kínos helyzet, hiszen ahogy Esterházy is mondta: ő író és nem beszélő ember, a végén mégis kikerekedik az ötlet, nem úgy megy haza senki, hogy becsapták volna. Pedig szegény Barnás Ferenc például annyira zavarba hozta önmagát ebben a lehetetlen helyzetben (egy szál író szemben a szórakozásra vágyó közönséggel), hogy ez a zavar képes volt derűssé festeni a verbális csetlést-botlást, a szinte kottázhatóan fájdalmas nyögéseket. És persze itt is sokat dönt az alkat: Péterfy és Esterházy bármikor képes kimászni egy ilyen csapdából, és még láthatóan élvezi is, Csaplár és Barnás viszont majd belehal, Spirónak pedig jól jön a tanári gyakorlata. De látszik, mert senki nem képes eltitkolni, hogy nem ez a természetes közegük, és szörnyű, hogy a népszerűség érdekében ilyet is el kell vállalniuk. Mert ki tudja, talán ez is hoz néhány eltévedt olvasót a konyhára. Megnő egy kicsit a példányszám. Amit a halál nem ér el, talán elhozza az élet csalfasága és megannyi trükkje.

Azt mondják, hogy a könyv már nem elég maguknak, mondta például Esterházy kissé zavartan a színpadon állva, felfoghatatlan magányban. És pont ez a legszörnyűbb. Mert elégnek kellene lennie. A balettáncostól sem várja el senki, hogy szonetteket faragjon a tévében, miközben lelkesen összeüti kedvenc krumplilevesét. Persze értem én, mert van ez a bűvös mantra, hogy közelebb kell vinni az írókat az olvasókhoz, csakhogy így épp az irodalom kerül egyre távolabb. Az az intimitás, amely nélkül nincs megértés, befogadás, elmélyülés. És ezen a távolodáson még jókat kuncogunk is. Sajnos az írás meg az olvasás rettentően magányos dolog, és ezen semmilyen vásári dolog nem tud (szerencsére) változtatni.

Persze a valódi személyiség minden lehetetlen feladatot megold. Barnás és Csaplár épp emiatt lesz feledhetetlen. Még ha mackójelmezbe is öltöztetnék az Andrássy út közepén, akkor is kivágná magát valahogy, de vajon kell-e? Érdemes-e folyton folyvást kísérletezni az eladhatóság önző szempontjaival? És hol a határ? Hol van az a közel, amikor majd végképp beáll a kínos csönd? Amikor már csak feketeséget látunk magunk előtt, mert elveszett minden perspektívánk?

Most még jó, most még talán elegáns. De mikor veszti el méltóságát olvasó, író? Nem lehet, hogy ehhez kerülünk egyre közelebb?