Jön a gyermeknap, és én azon gondolkodom, mit kaptunk, és mit adunk.

Sok időt kaptunk – azt hiszem, ez a leglényegesebb. A Ceauşescu-diktatúrában nem volt divat az öregotthon, divat volt viszont a segítő nagyszülő. Mindenki másért élt a nagyszüleivel, de sokakat ismerek, akik velük éltek, és egy nyolcvan éves embert nyilván nem lehet kizökkenteni a ritmusából. Az a szertartásosság, az a lassúság, az a körülményesség, mely körülöttük hullámzott, és amely gyakran idegesítő volt, belénk épült valamiképpen. Ha leülök beszélgetni, nem vágok folyamatosan a másik szavába, nem váltogatom a lábaimat, nem klattyogok a cipőmmel. Meghallgatom, válaszolok.

Nem volt minden karnyújtásnyira. Egy információért meg kellett küzdeni – azt hiszem, nyugodtan használhatom ezt a szót, ha összehasonlítom a mát a tegnappal. Nem volt egyértelmű, hogy én a következő tizedmásodpercben kiderítem, ki az, akinek a filmjét nézem, vagy akinek a könyvét olvasom. Időt kellett fektetnem a kutatásba, és senki nem siettetett, mert hiába is siettetett volna.

Nem a képernyő előtt éltünk. Mély szomorúsággal tölt el, hogy milyen ritkán látok focizó, bújócskázó, gumizó gyerekeket. Remélem, vannak még, de néhány évvel ezelőtt, amikor a tanár–diák meccsen két fiú akadt csupán, aki tudott mit kezdeni a labdával, még inkább meggyőződtem afelől, hogy valami nagyon megváltozott.

Nem tudom megváltoztatni a világot: nem gyömöszölhetem vissza a youtube-ot meg a Facebook-ot oda, ahonnan jöttek. Az igazság az, hogy nem is akarnám, hiszen mindkettővel remekül elvagyok. De amíg megtehettem, minden ebéd után nagyokat beszélgettem a lyányommal: úgy kávézgattunk, mintha mindketten felnőttek lettünk volna. Ha kisakkozzuk az alkalmat, most is adok időt ezeknek a beszélgetéseknek, mert ilyenkor személyességek és világok cserélődnek vagy inkább keverednek egymással. Soha nem szorgalmaztam, hogy az egész napja foglalt legyen, táncóráról angol órára, onnan meg vívásra rohanjon, aztán pedig tízesre tanuljon, mert éppen az ilyen tevékenységek futószalagjáról hull le az ember.

Ugyanakkor érzem, ahogy az idő igénye visszalopakodik a gyorsaságba. A gyerekek kutyát sétáltatnak, barátnőkkel vagy barátokkal beszélgetnek, ifire vagy biciklitúrára járnak. Ott is neteznek, de nem mindig elég nekik, hogy egy szobában klikkelgessenek. Az ember változik, bizonyos igényei azonban megmaradnak.

A gyermeknap más, mint a nőnap. A nő – nő marad; a gyermekből felnőtt lesz, az a felnőtt, akit mi tettünk olyanná, amilyenné válik. Szélsőséges esetektől eltekintve tényleg sok múlik rajtunk, akik tegnap még a más gyermekei voltunk, és ezt a tapasztalatot soha nem fogjuk tudni elfelejteni. És nem foghatunk mindent „a világra”. A világ – mi vagyunk.