Először és utoljára 1992-ben láttam színpadon, amikor a kolozsvári színház kétszáz éves évfordulójára a Katona elhozta a Revizort. Olyan Bobcsinszkijt játszott némán, hogy borzongatóan boldog lett az ember. Persze, mondhatnánk, könnyű jól játszani egy jó társulatban, és erre éppen a kolozsváriak lennének a leghitelesebb tanúk. De úgy éreztem, jó társulat csak jó színészekből lesz, és Szacsvay László jó színész.

Láttam vele egy interjút a tévében, és a riporter rákérdezett, hogyan befolyásolja a színész játékát a hangulata. Azt válaszolta, mindenki ember, de a profi attól profi, hogy egy bizonyos szintnél ne adja alább. Akkor már azt is tudtam, hogy okos ember.

Egyszer meg szembementünk az esti Duna-parton, a vizsláját sétáltatta, és akkor meg úgy tűnt, magányos ember.

Akárhogy is, örülök, hogy a nemzet színésze lett, és nemcsak azért, mert jó színész, hanem azért, mert nem médiasztár. A nemzet színészeinek egy része az: Törőcsik, Bodrogi, Cserhalmi… Ez nem függ össze sem emberi, sem színészi minőségükkel, de a tény tény marad: sztárok is, jól ismert, gyakran kérdezett emberek, akiknek már akkor is tapsolnak, ha esetleg nem játszanak jól.

Szacsvay László nem ilyen. Bizonyára van egy kör, amelyben rajonganak érte, ez a kör azonban nem a „nemzet” (persze kérdés az is, mi a nemzet vajon, de hát ne menjünk ilyen bugyrális mélységekbe), nem a tömegek, hanem elsősorban a pestiek. Ez egy bensőségesebb és igazabb szeretet, amely megóvja az embert bármilyen ripacsériától (és például Bodrogit láttam már karón varjúzni).

Remélem, sokáig lesz még színész mindenkinek, aki szereti azt a művészetet, ahol a bajusz a lelket birizgálja.