Gyenge félház volt.

A Karnyóné fergeteges vígjáték, legalábbis Keresztes Attila rendezésében. A társulat ismét remek, az összjáték pazar, a díszlet eklektikus, a jelmez szintén, a színpadon eszeveszett ritmus, a szóviccek olykor erőltetettek, az improvizálások fergetegesek, a poénok között sok az aktualizáló, a színház önmagával és másokkal egyaránt gúnyolódik… Olyan, mint a mai világ. Ha hozzáveszem, hogy alig az ötödik előadás volt az, amelyiket láttam, akkor nem értem, mi történt a kolozsvári publikummal.

Jómagam egy busszal érkeztem Zilahról, s az utasok között többen voltak, akik már másodszor látták az előadást. Április 29-én utaztunk a kincsesbe, talán május elseje riasztotta el a nyájasat. Az egyetemisták elutaztak a hosszú hétvégére, bár szerdán még hol a hétvége?

Nem tudom, tényleg nem tudom, és talán nem is gyenge félház az, hanem erős, mindenesetre nem telt, holott lehetne. Lehetne annak számára, aki kalandként fogja fel a színházba járást: nem azért megy, hogy megtalálja, amit meg akar, hanem azért, hogy lássa, mit talál. Szeret meglepődni.

Persze, az erdélyi magyar mentalitás mélye nem szeret meglepődni. Ha Csokonai, legyen Csokonai, mint ahogy sokan Shakespeare-ről is tudni vélik, milyen egyértelmű. Ha Csokonai, legyen Csokonai, mondják, és el nem tudják képzelni, mennyire közel kerülnek ahhoz, amit utálnak, jelesül a diktatúrához. Ott sem lehetett meggyalázni a nagyszerű klasszikusokat, jottányit sem lehetett eltérni a dráma szövegétől és születésének körülményeitől (aki orosz, teát iszik, és süvít a szele, aki építőtelepen dolgozik, nagy „kaszkákkal” közlekedik and so on), és a nagy egyéniségek azért voltak nagyok, mert megtalálták a sok megszorítás között a kreativitás lehetőségét.

Bár tévednék, de láttam egyes arcokon, milyen döbbenten figyelik, hogy ezek itt viccelni merészelnek egy vígjáték előadásán! Egy vígjáték úgy kezdődik, hogy megtanulunk viselkedni, aztán esetleg nevetünk. Miután megtörtént, hazamegyünk, és megbeszéljük, hogy milyen nagy író is volt ez a Csokonai, bár én inkább, mi tagadás, a költőt szeretem.

Nem szeretném tiltás alá helyezni a nemtetszést. Sem Csokonait, sem Keresztes Attilát nem kötelező szeretni. Beszéltem olyannal, akiről tudom, hogy nem az erdélyi magyar mentalitás szomorú örvényében kalimpál, és ő sem volt elragadtatva a Karnyónétól. És nem szeretném tiltás alá helyezni május elseje előjátékát sem.

Ha tippelni kellene, mégis úgy érzem, előkelő helyet foglalna el az enyém. Bajor és Sinkó Zoltán, Könczey Elemér és Magyari Tivadar ellenére az erdélyi magyar mentalitásban a humor még mindig gyanús dolog, mely fölemészti a nagyszerű eszméket. Holott egy alkotás nem egy nagyszerű eszme önmagában, inkább forma és tartalom vidám együttélése. Mint Parti Nagy mondja, formalom és tartorma.