Sebestyén Mihály: A rablás akadémiája

Végre megnyugtató vagy inkább unaloműző látvánnyal házalnak a tévék. A hírfolyam, legalábbis azon a reggelen, amikor e jegyzetet írom, nem az erkölcsileg elkorhadt és fertőben fetrengő kapzsi politikusok, helyi tanácselnökök és vállalkozók földreteperésével kezdődik, hanem egy nemzetközi berkekben működő banda bekísérésével a fővárosi rendőrőrsre.

A fiatalokból és érett korúakból álló banda sorra rabolta ki a nyugat-európai ékszerüzleteket. Méghozzá meglepő gyorsasággal: mindössze hatvan szekundum kellett ahhoz, hogy kirámolják az arany, óra és ékszer, kösöntyűk és nemesfém-csecsebecsék boltjait. Módszereik tekintetében nagy hatékonységról és önfegyelemről tettek tanúbizonyságot, szigorúan katonás drill uralkodott soraikban, ugyanis legalább tizennégyen voltak, és harmonikusan fosztogattak. Tereptanulmányokat folytattak, műszereket használtak, méréseiket szakemberi józansággal értékelték ki és építették be a logisztikába, nem mellőzték a szemmel történő felmérést sem, mérlegeltek, figyelembe vették a kockázati tényezőket, és csak azután láttak hozzá a tároló pultok, kirakatok szétveréséhez, a páncélmackók felfeszegetéséhez, az alkalmazottak fenyegetéséhez. Egyszóval hosszan és eredményesen készítették elő a soron kövekező hold up-ot. Összeműködésük példás volt, valószínűleg oktatni fogják munkaetikai és módszertani órákon a gazdasági és politikatudományi főiskoláinkon.

A másik mindenképpen megfontolandó tényező a munkanélküliség leküzdését, leszorítását célként maguk elő tűző hivataloknak, irodáknak és állásvásároknak a mellőzése volt. Ezek a fiúk nem kuncsorogtak az előbb említett hivatásos fejvadászok, dzsobbikosok irodáiban vagy kínálópultjaik előtt, hanem azonnal megtalálták a hozzájuk illő hivatást, amit a rendőrségi fellépésig zavartalanul gyakoroltak. Azaz megkímélték a hatóságokat a nyilvántartásba vétel bürokráciájától. Öntevékenyek voltak, kezdeményezők, vállalkozók, mindenképpen a rablógazdálkodás és ideál-kapitalizmus szelleméhez simultak nagy rátapadási készséggel.

Ebből az ügyből is kiviláglik az evidencia (bűnjel) szintjén a dicséretreméltó főnök-beosztott viszony. A sikerek jegyében harmonikusan diktatórikus volt. Avagy centralizált. Bár a centrum messze volt a perifériától. Ugyanis a rablások irányítása egy – nem túl szigorúan – zárt térből történt. A banda ötletgazdasági koordinátora, igazgatója, a magát Rablási Akadémiának nevező bűnszövetkezet feje, a Şeful (Főnök) a Jászok Vásárhelyének börtönében üldögélt, ahová emberölési kísérlet vagy megvalósított bűntény méltó jutalmaként került.

Minden újabb portyáról ő döntött telefonon át vagy versbeszedett rejtjeles üzenetekben, amikbe az irodalomból és szövegértéstől felmentett foglárok többsége bele sem szagolhatott. Ártalmatlan baromságként továbbította a börtönposta. Ebből tudták meg a beosztottak, ha akciójuk engedélyezett vagy tiltás miatt lábhoz kellett tenniük bunkósbotjaikat, vasrúdaikat, feszítővasaikat. Onnan kapták a célt, a taktikai utasításokat. És a jutalmazó pillantást.

Szerelmes versnek vagy haikunak nézték, olyik bizonyára még idézett is belőle, ha aktuálisan szerelmes volt a szomszédos női börtön foglármacájába vagy valamely csinosabb rabosított női egyénbe, esetleg saját verseként adta elő a jászi Grigore Vieruról elnevezett irodalmi körön.

És végereményben a honi közönség, a hazai ékszerészek, órások, antikvitáskereskedők, régiséggyűjtök, aranyásók és -eresek hálásak is lehetnek a bandának, hogy tevékenységében kizárólag Angliára és a volt Közös Piac más országaira szorítkozott, a tagjai hazafiak maradtak, az otthoniakat megkímélték, tisztelték, nem bántották, Valószínűleg arra számítottak, ha majd a kazettákat letörlik, ejtik az ügyet, mert nem lehet a bandát fülöncsípni, az Interpol fáradtan legyint, maguk is beállnak a szajréval tisztes kereskedőknek.

Errare humanum est. 

Kimaradt?